Zsiványok üldözője

A könyvnek, amely 1905-ben jelent meg, nagy sikere volt, de aztán lassacskán belepte az emlékezés pora, ám több mint száz év elteltével Pandúrkorom emlékei… és egyéb írások címmel újból kiadták, s ma is igen népszerű.

A szerzőről azt illik tudni, hogy a nagy múltú, de elszegényedett Osváth család bihari ágából származik. Apja vagyon nélküli, egyszerű falusi tanító volt a Bihar megyei Kismarján, de nagy gondot fordított gyermekei taníttatására. Pál nevű fia azonban a szülői biztatás nélkül is szívesen tanult, előbb ő is tanítói, majd jogász diplomát szerzett, s végigharcolta az 1848-49-es szabadságharcot, ami miatt jó ideig bujkálnia kellett. Később aztán, mikor enyhült a császári elnyomás, Berettyószentmártonban vállalt jegyzői állást, s azt a célt tűzte ki maga elé, hogy jó útra tereli a falu s a környék rossz ösvényre tévedt embereit. Azzal kellett ugyanis szembesülnie, hogy a Bach-korszakban hihetetlen méretben megszaporodtak a bűntények, a Sárréten elszaporodtak a futóbetyárok, akik közt nem mindenki volt „gavallér”, sok volt köztük az igazi gonosztevő.

Az idegenből ide hozott, a magyart nem is beszélő zsandárok tehetetlenek voltak. De ekkor a berettyószentmártoni jegyző vette kézbe a dolgokat, s pár éven belül rendet tett a falujában. Tevékenysége azonban nem maradt viszonzatlanul. A haramiák két ízben is megpróbálták orvul lelőni, egy este pedig a neki szánt golyó kis híján a feleségét ölte meg. Berettyószentmártonban meg a szomszédságában ugyan rend volt, de a Sárréti járás többi részén vígan ment a betyárkodás, mikor a járás vezetői elhatározták, hogy Osváth Pált választják meg csendbiztosuknak, aki el is vállalta az életveszélyes feladatot. Huszonhárom falu tartozott hozzá, és tíz pandúrnak parancsolt. Rövid időn belül nagy tekintélyt szerzett, és hamarosan a rend is helyreállt Bihar vármegye nyugati részén.

Osváth Pál majdnem harminc éven át látta el hivatalát, aztán megvalósította régi, dédelgetett álmát. Tanulmányokat, vitacikket írt, s ráadásként két nagy kötetet. Az egyik a Sárrét néprajzával foglalkozik, a másik pedig a pandúrkori élményeivel, melyeket ma is élvezettel olvas az ember. Szemelgessünk hát a régi történetekből.

Egy közismert (bihar)keresztesi orgazda 1860 novemberében azzal kereste meg a csendbiztost, hogy négy fegyveres ember épp most kínálta meg négy lopott ökörrel, melyek a nagyzomlini erdőben, az ott lakó rovott életű csősznél vannak megőrzésen. A pusztán a csőszt magában találták, aki elmondta, hogy a zsiványok tőle a szomszédos Nagyszántó községbe mentek az ökrök eladása végett. Ezt hallván a pandúrok az ökröket biztonságos helyre hajtották, ők maguk a csőszház konyhájában várták a zsiványokat, de azok egész nap nem jelentkeztek. Este 9 óra tájban aztán megérkeztek, s egykettőre megkötözve a tömlöcbe szállíttattak. 

Voltak persze ennél sokkal cifrább esetek is. A Sárréten híres verekedő falu volt Csökmő, de rajta is túltett (Berek)Böszörmény, ahol mindennaposak voltak a súlyos sérülésekkel járó verekedések. Egyik alkalommal is halálra szúrtak egy szép fiatalembert, három helybéli legény került gyanúba. De tagadott mindhárom, mikor a csendbiztos a tetemrehívás ősi szokásához folyamodott. A három legényt a halottas házhoz kísértette, s a virrasztást félbeszakítva a csendbiztos e szavakkal fordult a jelenlévőkhöz: „Amint a jó Isten kegyelmébe fogadja a bűnbánót, azonképpen a világi törvény is enyhítő körülménynek tekinti azt. Nagyon jól tudom, hogy a három letartóztatott közül csak egy a bűnös, és az egy nem magyar, hanem egy gyáva komisz ember leend, ha saját vétkes könnyelműsége miatt pajtásait engedi nyomorgattatni. Ha pedig nem gyáva tettes, legyen ereje tettét bevallani. Jer hát elő ide, te megtérő bűnös, és kérd bocsánatát az Istennek és az áldozatodnak!” S erre előállt a legény, és nyíltan bevallotta a tettét. 

Ugyancsak 1860-ban történt, hogy az egyik bihari képviselő tanyáján gyűlt össze a vidék birtokossága, hogy megünnepeljék a házigazda nevenapját. Ott voltak az adószedő német katonák is, akiket gyűlölt a nép, köztük Osváth Pál pandúrjai is, akik különös bosszút álltak a hívatlan vendégeken. A fránya németek hamar lerészegedtek, s másnap reggel kótyagos fejjel indultak volna tovább, de az éjjel részegen szétdobált sisakjaik, mellvasaik, fegyvereik, nyergeik egytől egyig eltűntek. Szaladgáltak hát fűhöz-fához, de a csínytevők csak somolyogtak csendesen. Egyre feszültebb lett a helyzet, mikor Osváth Pál megsúgta a házigazdának, hogy a bihari pandúrok tréfálták meg a németeket. Éjszaka egy távoli nádasban rejtették el azok felszerelését. De amíg ők szekéren vitték, a katonáknak a nagy melegben gyalog, a hátukon kellett hazacipelniük a súlyos vérteket, fegyvereket – természetesen a bihari magyarok nagy gyönyörűségére.