A jó pásztor nem pihen

Épp megellett egy előhasi üsző a dombtetőn, s kezdi felnyalni a borját. Emberi közelséggel nem szabad zavarni a természet rendje szerint zajló folyamatot. Máskor Dudok András szívesen megy a nagyjából (összesen) 250 magyar tarka és szürke szarvasmarha közé, amely állomány teljes körű ellátása az ő feladata. A Hont-Tsitáron lévő tanyára, annak tehéntartó gazdájához 2007-ben szegődött el pásztornak. Télen a karámban tartózkodnak a jószágok, ilyenkor kevesebb körülöttük a tennivaló. Vizet kell engedni az itatóba, háromnaponta szálas takarmányt szórni eléjük, füljelzővel ellátni az újszülött állatokat. De mellettük jut idő például új botokat készíteni, megjavítani az elhasználódott pásztoreszközöket, mire beköszönt a tavasz. 

Az állomány április 24-től, Szent György napjától az Ipoly menti réteken legel. Ebben az időszakban a pásztor hajnali öt előtt kihajtja, majd delelésre visszatereli a gulyát a karámba. Délután a késő esti órákig, míg helyükre nem kíséri, kint vigyázza őket. Kacér és Legény, a két fekete szőrű sinka kutya hű társa munkájában. De többnyire hangjával tereli a nagytestű jószágokat. Sokat megy velük, bátran sétál köztük. – Ezt vállaltam, ebbe születtem bele – fogalmaz tömören. 

Sokgyermekes pásztorcsaládban nőtt fel, tizenegy leány és három fiútestvér mellett. Anyai nagyapja juhászként, apai öregapja uradalmi kondásként szolgált egykoron. Édesapja az ő nyomdokait követve disznókat őrzött, később falusi csordásként tehenekre vigyázott. A Kisorosziban felnőtt András, ahogyan testvérei is, iskola előtt-után, hajnalban, késő délután, a nyári szünetben rendszeresen segített szülei­nek az állatok gondozásában. 

Tizenegy éves korától, amikor édesapja gyengélkedett, három éven át ő legeltette a 850 disznót, de szokás szerint a kondával együtt kihajtotta a legelőre a falubeliek kecskéit és juhait is. Jóllehet, minden testvére örökölt a családfő pásztortudományából, de beszélgetőtársam máig megmaradt apja mesterségénél. 

Miután kimaradt az elemi iskolából, a diósjenői téeszhez tartozó Zsibakon növendékjószágokat legeltetett. Egy év múltán a du­na­bogdányi termelőszövetkezetben fejősjószágokat gondozott. Majd az ezredfordulótól öt esztendőn át a váci vadasparkhoz szegődött el. Az évek során foglalkozott tehenekkel, birkákkal, disznókkal, eljárt fejni keresetkiegészítésként. Ifjúkorában egyszer gyárban is próbált helytállni. Nem sikerült, mert az ő pásztorlelke szabadságra vágyott. Immár tizennyolc éve, hogy a Tsitári tanyára került, s kisebb kihagyások után, 2019 óta állandó jelleggel itt él és dolgozik. 

Gyermekként hatéves koráig nem bíztak rá a szülei komolyabb feladatokat. – Csak csendben sétáltam édesapám mellett, és lestem, mikor font, faragott, bőrözött. Az összes pásztortudomány tőle maradt rám – mondja, majd a szolgálati lakása előszobájában mutatja munkáit. Ostort először tizennégy évesen készített. Az állattereléshez viszont azt használja, amit még édesapja csinált neki. A maga készítette ostorokat nem szokta megtartani, elajándékozza, elcsereberéli másra. Például kolompra, amiből különböző méretűek és han­gúak­ sorakoznak a gyűjteményében. 

Somfából, barkócából, madárberkenyéből farag pásztorbotot, ezenkívül tarsolyt, tegezt, hámot és még sokféle lószerszámot, bőrmunkát készít és javít. Két fia, Gábor és Csaba, bár egészen más szakmát választottak, mint édesapjuk, szintén megőrizték szívükben a vonzalmat a pásztorkultúrából. Az idősebb lovakat tart, míg öccse az ostor készítés-fonás művészetét űzi hobbiként – meséli büszkén a koránál sokkal fiatalabbnak tűnő, jó kedélyű gulyás. 

Szereti ezt az életformát, mert nyugalom, csend és béke veszi körül. Nem unatkozik, ha nem éppen az állatokra vigyáz, akkor is mindig szöszmötöl valamivel. Ifjúkora óta játszik citerán, tangóharmonikán. Rendszeresen részt vesz pásztortalálkozókon, ahol társaival tapasztalatot, tudást cserélnek, s jó hangulatú beszélgetések kerekednek. S bár magányos, elvonult életforma az övék, András uram az aktuális világi történésekkel kapcsolatban jól tájékozott, és mindenről van véleménye. Takaros háza kicsi ablakán kitekintve télen is mindig szemmel tartja a karámban pihenő gulyát. 

– Mi szükséges ehhez a hivatáshoz? – kérdezem tőle. 

– A legfontosabb, hogy szeretni kell a jószágot. Általában kedvezek a teheneknek, de tudni kell nekik megálljt is parancsolni. Sokan azt látják, gondolják, hogy a pásztor kint a legelőn csak a botjára támaszkodva bóbiskol. De az állatokat terelni kell, mert ha két üsző megindul, akkor az egész gulya szét tud széledni a körülbelül háromszáz hektáros legelőn. Nyáron az Ipoly-partra viszem le őket, amihez át kell kelni a 2-es főúton. Ez percek alatt sikerül, mert a marha okos állat, jól érti a gulyás szavát. 

– Az én „műhelyemben” hol perzsel a nap, hol áztat az eső – folytatja –, de a teheneket idényben akkor is ki kell vinni legelni. Látok a születés mellett vetélést és pusztulást is eleget, és ez szomorú. Például, amikor nem életképes egy borjú, és az anyja hátrahagyja, abba nem érdemes beavatkozni, mert ez a természet rendje. De a szépség sokkal több ebben a munkában, s ez kárpótol mindenért. 

A nyugalom és a csend mellett az állatok szeretete tartotta meg évtizedeken át hivatásában. Idén tölti be a hatvanharmadik életévét. A tanya tulajdonosa azt mondja, hogy ha András elmegy nyugdíjba, akkor eladja az állatait, mert még egy olyan jó pásztort nem talál, mint amilyen ő. Szüntelen a marhák között időzik, még a három elkülönített tenyészbika is közel engedi őt magához. Messziről látja, ha egy borjú füle rosszul áll vagy valami nincs rendben a gondjaira bízott jószágok között. Mert a jó pásztor mindig figyel, és sohasem pihen. S a gulya nélkül el sem tudja képzelni az életét…