Gombos Rozi kincsei

Az első érzés, ami vele beszélgetve megragadja az embert, az, hogy Gombos Roziból – aki az idén betölti a 85 évet – hihetetlen energia árad. Ahogy elmondja, ma is négy órákat alszik, maga műveli a kertjét, maga vágja a fát, amivel tüzel, szinte mindent maga csinál. A két fia – egyikük kollégiumi nevelőtanár, a másik a jászsági könyvtárak informatikusa – segít, ha kell, de édesanyjuk szeret dolgozni, és többnyire szelíden elhárítja a próbálkozásukat.

Gombos Rozi – özvegy Sinka Istvánné Szabadkai Rozália – Jászberényben él, és főként a téli időszakban „gombozással” tölti ideje nagy részét. Hetven éve gyűjtött gombjaiból mindenféle képeket, figurákat készít, amelyekkel különböző kiállításokon szerepel. Ezek az ő igazi kincsei, amelyekkel soha nem tud betelni, s boldog, hogy másoknak is örömöt tud szerezni velük. Mint például legutóbb a Jász Múzeumban, ahol hosszú évek munkájával létrehozott alkotásai előtt mi is lenyűgözve álltunk.

Gulyás András Zoltán, a 150 esztendős jászberényi Jász Múzeum igazgatója is nagy elismeréssel szólt a „Gombolkozom, tehát vagyok” című tárlat megnyitóján arról, amit Rozi néni – első gombjait egy kicsi rövidáruboltban gyűjtve – a hét évtized alatt létrehozott. Annak idején a leltározáskor a selejt ruhadarabokról leszedhette a gombokat, s ahogyan a gyűjteménye gyarapodni kezdett, egyre inkább csodálatba ejtette a gombok világa. Külön válogatta méret, anyag, szín és stílus szerint őket, s vásárolt is hozzájuk, hogy a kollekció minél teljesebb legyen. Gyűjtőszenvedélyével és ehhez kapcsolódó határtalan lelkesedésével városában sokak elismerését kivívta, s hozták ajándékba gombjaikat neki, kapott többek között tűzoltóktól, bányászoktól, vadászoktól s még az Osztrák-Magyar Monarchia katonatisztjeinek egyenruháiról is olyanokat, amiket előtte még csak nem is látott. Küldött neki Roszík Gábor lelkész Gödöllőről, aki 1989-ben, a rendszerváltozás idején Magyarország első szabadon választott képviselője lett a Parlamentben, vagy például Besenyei Péter, a sokszoros bajnok, a világ egyik legjobb műrepülő versenyzője. Kapott külföldről is gombokat, még Kanadából is küldtek.

Gombállatai és -virágai vitték a hírét, mesefigurái – Mazsola, Manócska, Böbe baba, a Kisvakond és mások – a gyerekek kedvenceivé váltak. Ő maga a baglyokat különösen szereti, és újabbnál újabbakat készít, de van gombkakasa és mellé gombtyúkja, gomblova és gombmangalicája, gombbáránya is. Tizenhét évvel ezelőtt akkor 433 ezer darabból álló gyűjteményével Magyarország gombrekordere lett, s ezután meg sem állt addig, míg egymillió gombja nem gyűlt össze. Középiskolás diákok számolták a gombokat a matektanárukkal, s bár az egymillió teljes biztonsággal megvolt, a Guinness Rekordok Könyvébe mégsem kerülhetett be, mert angol nyelven nem sikerült hitelesíteni. Gombos Rozi ezek után két évvel ezelőtt felajánlotta a gyűjteményét az Óbudai Múzeum Goldberger Textilipari Gyűjteményének, ahol nagy örömmel fogadták. „Ki gombolta volna? – Barangolás a gombok világában” címmel 2022 karácsonya előtt nyílott az a csaknem egy éven át tartó kiállítás, amely 2023-ban elnyerte Az Év Kiállítása címet. A Gálfi Ágnes igazgató és Polgár Mónika kurátor által aláírt köszönőlevelet Rozi néni ma is büszkén mutatja.

Mielőtt az egymillió gombot elszállították a garázsából, ahonnan a gombok már a Trabantját is kiszorították, a férjével voltak vitái. Sinka István épületburkolóként dolgozott, s néha keresetlen szavakkal adta neje tudomására, hogy kissé sokallja a gombokat, amelyek a garázsban megtöltöttek dunsztosüvegekben négy nagy szekrényt, s jutott belőlük a lakásba is bőven. Az sem segített, hogy 2014-ben eladták a Trabantot – Gombos Rozi 1968 óta vezetett autót –, a gomboknak s a belőlük készített képeknek, figuráknak hely kellett, s Rozi néni ma is boldog, mert az egymillió gombját – melyek helyébe újabbak kerülnek – a legjobb helyen tudja.

A sors úgy hozta, hogy a gombokat elvitték Óbudára, de két évvel ezelőtt a férje is meghalt, akivel hatvan évet éltek együtt. Édesapja a munkatáborban 1944 karácsonya előtt hunyt el, édesanyja –aki a hat gyermekéről nem tudott egyedül gondoskodni, s csak a legkisebb maradt vele – 1953-ban. Négyen voltak fiúk, ketten lányok, s Rozin kívül már csak a nővére él. Gombos Rozi úgy érzi, hogy életét szinte a gombjainak köszönheti, mert a kegyetlen gyermekkor után – amikor a menhely után nevelőszülőkhöz kerülve összesen tizennyolc családnál töltött hosszabb-rövidebb időt – először a gombok adtak neki lelki menedéket. A velük való törődés adott erőt akkor is, amikor 2006-ban súlyos daganatbetegsége után jött a vastagbélműtét, majd a kemoterápiás kezelés gyötrelmei. Ma sztómazsákkal él, de elfogadja, azt, ami van – mást az ember úgy sem tehet, mondja, és nevet. 

Mutatja a Jász Múzeum vendégkönyvét, melyben sorakoznak kiállítása látogatóinak bejegyzései, a nagymamáktól a kisiskolásokig. Ámulatról és szeretetről tanúskodnak a sorok. Egy nehéz sors, egy elnyűhetetlen ember életének csodájáról, aki minden napnak örülni tud ma is.