Egy szökevény emlékei

Ha meglátom a kalocsai székesegyház kettős tornyát, ma is szorongás fog el. Így van ez most is, amikor az 55 éves érettségi találkozónkra megyek, és Dunapatajt elhagyva az autóból előtűnnek a tornyok. Pedig rég volt, amikor 1966. augusztus 31-én először tettem meg az utat a Dózsa György Mezőgazdasági Technikum kollégiu­mába, amely estére magába zárt, hogy úgy éreztem, levegőt sem kapok. 

Nehéz volt az a nyár. Június végén – a nyolcadik osztály évzárója után – beköltöztünk a faluba a tanyáról, s én nem találtam a helyem. A tanyai élet szabadságához képest a házunk udvara és tágas kertje meg a falu széles főutcája is fogságnak bizonyult, csak a pusztára vágytam, ahol jó lett volna még a kollégium előtti utolsó nyarat kint tölteni. 
S eljött a nap, amikor menni kellett Kalocsára. Az iskola és a kollégium egy épületben volt, bebörtönöztetésem színhelye – én annak éreztem – a második emeleten. Belépve az ajtón egy József Attila-idézet fogadott az előtérben a falon: „…dolgozni csak pontosan, szépen, / ahogy a csillag megy az égen, / úgy érdemes.” – Jó helyre jöttél – mondta apám, aki mindig e szerint élt és dolgozott, de én csak az elválás keservét éreztem, s nem tudtam, mi lesz velem. 

Megpróbáltatásaim hosszú sorát nem akarom elmesélni. Csak annyit, hogy számomra az első perctől idegen volt a kollégium világa: a percnyi pontossággal meghatározott napirend, a sorakozók, a felsősök nagyképűsége velünk, a kis elsősökkel szemben, egyik-másik nagyvárosi osztálytársunk elbizakodottsága, állandó kötözködése. Lenéztek minket, falusi, tanyasi gyerekeket, akik eleinte jószerével azt se tudtuk, hol a villanykapcsoló és hogy működik az angolvécé, s ehhez nemegyszer nevelőtanáraink közömbössége, érzéketlensége társult. Nem ment jól a tanulás sem, olyan tárgyakból is rossz jegyeket kaptam, amelyek az általános iskolában mindig a kedvenceim közé tartoztak. Figyelni nem tudtam, a fejemben egyre csak a tanyánk járt, pedig már nem is ott laktunk. 

Október 22-én szerettem volna eltávozásra menni – addig csak egyszer voltam otthon –, de egy történelem egyes miatt a kérelmemet Cs. Jenő nevelőtanár nem írta alá. A honvágy annyira kínzott, hogy elhatároztam, hazamegyek. Vettem két konzervet és öt kiflit, s szombaton hajnalban, mielőtt a többiek fölkeltek, kimasíroztam a kollégium­ból, és elindultam gyalog – a tanyára. Szökésem tervéről és immár gyakorlati végrehajtásáról csak Bak Gyuri barátom tudott, aki maga is tanyasi gyerek volt. 

Megtettem a tanyánkig a több mint harminc kilométeres utat, s ott döbbentem rá, mindennek vége. A tanya már másé volt – egy juhász vette meg a nagyapámtól –, csak álltam ott, nem voltak otthon, bemenni sem mertem az udvarra, ahol nemrég még a vizet húztam Füge tehenünknek a gémeskútból. Késő este értem a faluba, ahová délután már megérkezett a távirat: elszöktem a kollégiumból. 

Apám hallgatott, másnap szüret volt nálunk, arra készült, anyámmal végigsírtuk a szombat és a vasárnap estét. Neki köszönhetem, hogy nem hagytam el végleg Kalocsát, neki, aki a legjobban szerette volna, ha otthon maradok. De ő, aki nem tanulhatott tovább – ahogy apám sem, akinek kiváló esze volt –, megértette, hogy vissza kell mennem, mert számomra a téeszek korában csak ez adhat jövőt. 

Visszavettek a kollégiumba, s még ezután is nagyon nehéz volt, félévkor megbuktam kémiából. De a második félévben szinte minden tárgyból javítottam – volt, amelyikből két jegyet –, s innen egyenes út vezetett a kitűnő érettségiig és a gödöllői egyetemi felvételig. A kollégium légkörét megszoktam, és soha nem bántottam a nálam gyengébbet, a tanáraim szerettek, olykor fölemlegetve a konzervdobozos kaland részleteit. 

Negyvenketten kezdtünk, s az első év végére huszonketten maradtunk. Bak Gyuri barátom – akivel a napokban beszélgettünk – két héttel a szökésem után, november elején távozott. Egy hetet kapott, hogy meggondolja magát, s visszatérjen, de ő másképp döntött. Később levelezőn elvégezte Kiskunhalason a mezőgazdasági technikumot, s egész életében gazdálkodott. Nemrég tudtam meg a telefonszámát, készülök, hogy meglátogatom. 
Én agrármérnök lettem, de a téesz­be – szüleim nagy bánatára – nem tértem haza soha. Több mint húsz éven át tanítottam az egyetemen, s fél évszázada, hogy művelem az újságírást, a másik nagy szerelmemet. Lassan negyven éve, hogy a Szabad Föld lett az igazi „földem”, a második családom, otthonom. Úgy érzem, a kalocsai „tekó” és kedves tanáraim nélkül ez se lenne, tőlük – főként magyar- és történelemtanáraimtól – kaptam indíttatást a magamfajta földművelésre. 

Az első kalocsai hónapokra ma is szorongással, de rájuk mindig szeretettel gondolok.