Fafaragó lett a juhászból
Ópályiban, a parasznyi úton van egy kis faszobor – egy juhász birkákat legeltet. De olyan az a szobor, mintha élne! Épp csak a szelek meg a felhők hiányoznak róla, de hát azt tudjuk, hogy a szeleket meg a felhőket lehetetlen megfaragni. Varga József népi iparművész alkotása, akinek a művei Ópályi mellett megtalálhatók Romániától Németországig, Olaszországtól Amerikáig a világ rengeteg pontján.
Kép: Varga József csaknem harmincöt éve népi iparművészként dolgozik
A Kraszna-parti faluban élő fafaragóművésztől elsőként azt kérdeztük, ki volt az első mestere, mire azt feleli, senki. Aztán hozzáteszi, hogy ő egyszerűen csak hozzákezdett faragni, s már az első alkotásai is egészen élethűek lettek. Túl a Szamoson, Nábrádon született, de a megélhetés a szüleit még az ő kicsi korában Mátészalkára kényszerítette. Az apja juhász lett a helyi termelőszövetkezetben, s hamarosan ő is az apja mellett találta magát.
– A város melletti Fogarassy-tanya környékén legelt a téesz nyája, nyaranta gyakran rám bízta apám őket. Amíg más fiúk fürödtek a Krasznán, vagy csak hempergőztek a homokban, én bandukoltam a juhok után. De nem bántam én egy cseppet se, mert közben figyeltem a világot.
Figyeltem a fákat, a bokrokat, a füveket, a madarakat. Nagy hasznát vettem később ennek. Mert nekem nem videóról kellett lelesnem a birkák mozgását, s azt is megtanultam, hogy mi a különbség mondjuk a tölgy- meg a nyárfa között
– meséli, miközben kinyitja a szépen rendben tartott régi ház konyhaajtaját, ami jó ideje a bemutatóterme.
Van abban a teremben mindenféle csoda. Faragott székek, tükrök, kanalasok, szakrális tárgyak és persze szobrok: modernek és hagyományosan realisták. A tárgyak színe is más-más, hiszen különféle fákból készültek, s tudni való, hogy például a kőris is más, mint mondjuk a cseresznye, és a körte is más, mint például a feketedió. Ami egyébként a kedvence Varga Józsefnek. Nemcsak azért, mert Magyarországon kevés van belőle, s gyönyörű, sötét a színe, hanem azért is, mert remekül faragható, csúszik benne a kés.
Már persze ha jó az a kés, élesek a szerszámok. Van belőlük egy halommal, az udvar túlsó oldalán álló egykori nyári konyhában berendezett műhelyben mutat is egy öllel.
– Ezt is dr. Berecz Andrástól, amazt is dr. Berecz Andrástól, az egykori bútorgyári főnökömtől kaptam – mondja. – Ő mint főmérnök, majd igazgató járta a világot, sok útjáról hozott nekem faragószerszámot. Szerette a munkáimat. A gyári meg az otthoni munkáimat is. De a legjobban azért ezt a kis kést becsülöm – ad a kezünkbe egy félarasznyinál alig nagyobb szerszámot. – Apám egykori borotvája. Én bizony egyszerűen csak elcsentem, mert kicsit átalakítva ezzel tudtam a legjobban faragni. Apám persze tudta a csalafintaságot, de nem szólt, úgy tett, mintha egyszerűen eltűnt volna a beretva. Amúgy nem ilyen aprócska volt ez. De az évtizedek alatt felére kopott.
A hetvenes évek végén már egészen komoly munkái voltak, de nemigen dicsekedett azokkal. Pár évvel később azonban gondolt egy nagyot, s megmutatta Pesten a népi iparművészeti tanácsban az egyik kollekcióját.
Az volt akkor a szokás, hogy akinek volt már huszonöt darab zsűriztetett alkotása, az jó eséllyel pályázhatott a népi iparművész címre.
– Dr. Bánszky Pál – akit mindenki csak Pali bácsizott – volt a tanács elnöke, nagy tekintélyű szakember. Azt mondta nekem a második zsűriztetésemnél, hogy én nem zsűrizek magának többet. Menjen le az irodába, s írjon ott egy önéletrajzot. Nem tudtam, hogy mi következik, de az irodisták mosolyogva közölték, hogy „Józsi, maga föl lesz terjesztve a népi iparművész címre”. Így is történt, s meg is kaptam a címet – mondja, s hozza is a dokumentumot, amit 1991. december 18-án állítottak ki, s a 0983-as sorszámot viseli.
Kérdezzük, hogy mivel foglalkozik, ha épp nem farag, amikor tekintetünk véletlenül két fekete hangfalra téved. Csodálkozó arcunk láttán pedig hamarosan egy gitár is előkerül, házigazdánk ugyanis a híres ópályi-mátészalkai banda, a Tornádó zenekar alapító énekese, szólógitárosa. Az együttes már feloszlott régen, de az akkori fiatalok még jól emlékeznek a régi tagokra. Varga Józsi mellett Szabad Pityu volt az akkord-, Kópis Józsi a basszusgitáros, Veres Sanyi meg a dobos.
A környék egyik legfelkapottabb zenekara volt a Tornádó, és Varga József a banda feloszlása után sem hagyta abba a zenélést. Mint ahogy ő mondja, afféle vándorzenész lett. Különféle zenekarokban szólógitározott, s igaz, hogy ma már nem vándorzenészkedik, de a muzsikát sem hagyta abba. Szabad Gyuri pályi barátjával hetente összeülnek, s csak úgy a maguk örömére játszanak. Legtöbbször a régi slágereket.
Ottjártunkkor a mi kedvünkért is elpengetett néhányat. Bennünket a „A felkelő nap háza” fogott meg talán a leginkább. Aki akkor, a hetvenes, nyolcvanas években volt fiatal, talán megérti, hogy miért.
