Szeretet csapatmunkában

Édesapja tíz gyermek közt másodiknak született. Édesanyjuk, Ibolya nagyanyja – alig túl a negyvenen – meghalt, a nagyobb lányok nevelték a kisebb testvéreket. István pedig 15 évesen már férfi módra dolgozott, mert élni kellett, megtenni mindent egymásért. Elvitték a háborúba, túlélte a Don-kanyart, és itthon rokkant meg. Az utcán meglátta, hogy játék közben a gyerekek aknát találtak, el akarta venni tőlük. Az ő kezében robbant fel, két ujját leszakította. De nem úszta meg ennyivel, vér­mérgezést kapott. A bal kezét csukló­nál amputálni kellett, hogy megmentsék az életét. 

– Biciklivel járt – emlékezik Ibolya –, a kézfejét egy szíjjal „pótolta”. Szinte mindent elvégzett, amit mások két kézzel. Kapált, kaszált, fát vágott, s amire csak lehetett, engem is megtanított. Ketten voltunk testvérek, Győző, az öcsém 1953-ban született, sajnos tavaly novemberben – épp a neve napján – meghalt. Rokkant volt az anyai nagyapánk is, akinek az első világháborúban kilőtték a fél szemét. Szegény családként éltünk, de igyekeztünk mindig mindenkire odafigyelni, és segíteni, amiben csak lehet. Ez a gondoskodás természetes volt az egész faluban. Nagy anyagi különbségek itt nem alakultak ki a családok közt, a szegény ember kecskét tartott, a módosabb tehenet, a „gazdagnak” lóra és szekérre is tellett. De a szegénynek is volt mit enni, s nem nézte le egyik ember a másikat. Az iskolában sem bántották egymást a gyerekek. 

– A régi öregek még ma is Gyümölcstermő Szent Szadaként emlegetik a falut. Mi ennek a mélyebb tartalma? 

– Nagyon sok és sokféle gyümölcs termett Szadán, és ebben ma sincs hiány. Ez a családoknak rengeteg munkát adott, s önmaguk ellátásán túl többnyire némi bevételt is. Ugyanakkor a katolikus, a református és a baptista családokban egyaránt a vallásos nevelést nagyon komolyan vették. Az élet alapját a bibliai alapok jelentették, egymás megbecsülése és tisztelete, a szeretet. Nálunk, baptistáknál a gyerekeket is vitték istentiszteletre, így volt ez a mi családunkban is. Gyermekként és kamaszkorunkban is nagyon sokat tanulhattunk Marsal János lelkipásztorunktól, aki 1960-tól 1974-ig szolgált Szadán. Úgy szeretett minket, ahogyan a saját gyermekeit. 

Ibolyának – aki ma baptista hittant tanít egykori iskolájában – a felső tagozatba kerülve annak idején a magyar nyelv és irodalom mellett nagyon jól ment az orosz. Versenyeken vett részt és kiválóan szerepelt, álma az volt, hogy orosz–magyar szakos tanár lesz. A család nehéz anyagi helyzete és keresztény elvei azonban más pályára vitték: közgazdasági szakközépiskolát végzett Vácon, majd munkába állt a Kőolajvezeték Vállalatnál Szadán. Néhány hónap múlva egy rokona ajánlására, aki a Fővárosi Tanács Gödöllői Idősek Otthonában dolgozott, jelentkezett az otthonba szociális nővérnek. Az igazgató azonban mást gondolt: mivel pénzügyekhez is épp embert kerestek, a végzettsége alapján ebbe a munkakörbe vette fel. Aztán hamarosan már nemcsak ezzel foglalkozott, hanem az otthonba kerülők felvételével és ügyes-bajos dolgainak intézésével, az ott lakók és a dolgozók egészének napi ügyeivel is. 

Húsz éven át dolgozott az otthonban, stabil, jól fizető állásban, mégis, amikor 1990-ben, a rendszerváltozás után megalakult a helyi családsegítő szolgálat, és hívták oda, gondolkodni kezdett. 

– Valahogy úgy éreztem, ott a helyem – idézi fel azokat a napokat –, Isten engem ott akar látni. Megkérdeztem Kovács Gézát – Géza bácsit –, a budafoki baptista gyülekezet lelkészét, aki társaival létrehozta a Menedék Alapítványt, és egy tanfolyamon egy éven át velünk volt, hogy mit gondol erről. Ő, aki mindig a bibliából merített erőt, s amikor a Kádár-rendszerben félre­állították, éveken át kemény fizikai munkát végzett, azt felelte: „Ezt neked találták ki!” Ennél döntőbb érv nem kellett. 

A családsegítő szolgálatot a gödöllői önkormányzat működtette, s őt félállásban pénzügyesként és félállásban családgondozóként alkalmazták. A két munkakörben volt munkája bőven. Három év után ismét választás elé került: önálló pénzügyi-gazdasági vezető lesz, vagy marad a családgondozói munkakörben. Az utóbbit választotta. Igaz, ehhez szakképesítése akkor még nem volt, de felvették a Baptista Teológiai Akadémia gyermek-, ifjúsági és szociális szakirányú képzésére. Négy év tanulás után 1998-ban itt kapott diplomát. Ez már nem az első volt, hisz előtte három év alatt felsőfokú pénzügyi-gazdasági képesítést szerzett, de nem is az utolsó, mert később, 2002 és 2004 között elvégezte a Semmelweis Egyetem mentálhigiénés képzését is.

– Nem szégyellem bevallani – néz rám –, hogy családgondozóként a vége felé már kezdtem kiégni. Tíz éven át sok nehéz sorsú családdal, egyénnel dolgoztam, és mindent beleadtam, nagyon elfáradtam. Voltak sikerek, de 2000 után úgy éreztem, megújulni itt már nem tudok. Visszatértem egy másik gödöllői idősek otthonába, immár mentál­higiénés szakemberként. Itt dolgoztam 2008-ig, a nyugdíjazásomig. 

– Ha valakire lehet mondani, hogy aktív nyugdíjas, akkor önre aztán igen. Díszpolgári elismerésének indoklásában többek között olvashatunk a Tábor Alapítványról és az Örömhír táborokról, a Keresztény Szülői Körről, a Hajnalcsillag bábcsoportról és a szadai helyismereti sétákról, arról, hogy Bacsó Benjámin lelkipásztorral 2022-ben kiadták a szadai baptista gyülekezet történetét, Száznegyven év Szadán címmel, meg a szadai cipősdoboz- akcióról, a kárpátaljai adománygyűjtésről, a magyarországi Lepramisszió önkénteseként végzett munkájáról, arról, hogy nemcsak baptista hittant, hanem kosárfonást is tanít… Hogyan jut minderre ideje? 

– Mindet jókedvvel végzem, és nem mindet egyszerre csinálom. Vegyük például a Tábor Alapítványt és az Örömhír táborokat. Az 1990-es években, amikor a gödöllői családsegítő központban dolgoztam, egy minisztériumi szakirodalmi pályázaton húszezer forintot nyertem. Akkoriban ez igen nagy összegnek számított. Nem akartam magamra költeni, így jutottam el egy alapítvány gondolatáig. A Tábor Alapítvány 1995-ben a hátrányos helyzetű és veszélyeztetett gyermekek, fiatalok segítésére jött létre. Azokban az időkben Szadán és a környéken is sok volt a nyaranta csellengő, értelmes elfoglaltságot nem találó gyerek, nekik hoztuk létre lelkes önkéntes társaimmal az Örömhír klubot és a mai napig minden nyáron megrendezett – több héten át tartó – Örömhír tábort. Vécsey László akkori polgármestertől és a képviselő-testülettől 2004-ben ezért kaptam az első „itthoni” elismerésemet, a „Szadáért” kitüntető emlékplakettet, amely mögött lényegében egy közösség munkája állt, amit ma is köszönök. A Lepramisszióról annyit, hogy a volt szocialista országok közül – a Nemzetközi Lepramisszió részeként – egyedül Magyarországon működik, 2011-től hat éven át kuratóriumi tagja voltam, s azóta is önkéntese vagyok. Döbbenetes hatással volt rám, hogy Indiában vagy például Brazíliában – ahol szintén sok a leprás – hogyan élnek emberek. 

Ibolya soha nem házasodott meg, pedig volt, amikor már az esküvő időpontját is kitűzték. Novemberben elhunyt öccse gyermekeit, unokáit – akinek az elvesztése nagyon megviselte – sajátjaiként szereti. S túl megpróbáltatásokon és fájdalmakon, úgy érzi, Isten mindig vele van. És vele vannak a társak, akikkel öröm dolgozni, s akik nélkül ezeknek a szolgálatoknak a döntő részét nem is tudná végezni. 

– Isten adománya, a szeretet csak embereken keresztül valósulhat meg – mondja elgondolkozva, amikor a díszpolgári címről kérdezem. – Jólesett, hogy a testület az idén – épp a hétszázadik évfordulón – nekem ítélte oda, de tudom, hogy ez nem egyedül az én érdemem. Imádkozni és dolgozni, igyekszem ehhez tartani magam. De a szeretet csapatmunka is – ezt soha nem felejthetem.