Él a huszárhagyomány
Nyíregyháza adott otthont az idén is az országos huszártalálkozónak, amit a rendszerváltást követően rendeztek meg először, s az idei már a tizenkilencedik volt a sorban. Az első, 1991-es találkozón még sok, második világháborús huszár is tiszteletét tette, ma már azonban egy sem él közülük. De a huszárszellemiséget őrzik az utódok és a hagyományőrzők.
Kép: 20210814 Nyíregyháza fotó: Pusztai Sándor PS Kelet-Magyarország A XVII. Nyíregyházi Huszártalálkozó látványos felvonulással, díszlövésekkel és koszorúzással kezdődött az Országzászló téren a magyar huszár szobornál., Fotó: Pusztai Sándor
A kétnapos nyár végi eseményen nemcsak ők, hanem nagyon sok civil érdeklődő is részt vett, a megnyitó ünnepség eseményeibe és az azt követő sóstói programokba sok százan kapcsolódtak be, köztük rengeteg gyermek. A látványos megnyitót a város Országzászló terén 1997-ben felállított huszárszobor – sokak szerint az ország legszebb ilyen szobra – mellett tartották, ahol az ünneplő közönség egyperces néma csenddel emlékezett a magyar hősökre.
Az ünnepi beszédet az esemény fővédnöke, Nagy István agrárminiszter tartotta, aki a közeli Újfehértó szülötte, mely arról híres, hogy mindkét világháborúban sok-sok huszárt adott a hazának. A miniszter többek között arról beszélt, hogy a hősök példája jól mutatja: a huszár ott kezdődik, ahol a katonai racionalitás véget ér. Ahol nemcsak a taktika, hanem a hit, a bajtársiasság, a hűség és a gyors észjárás vezeti az embert. A magyar huszár, legyen akár a törökkel szemben harcoló vitéz, akár a napóleoni háborúk lovasa, akár az 1848-as szabadságharc hőse, mindig a szabadság, a bátorság, a nemzeti önrendelkezés és a méltóság megtestesítője volt. A huszárságban összekapcsolódik a lovaglás, a fegyverforgatás, a kultúra és az erkölcsi tartás. Épp ezért több mint csupán egy fegyvernemi hagyomány, a huszárság egy életforma. Ahogy egykoron mondták, a huszártiszt nemcsak katona, hanem apja, papja, tanítója a századának. A magyar huszár példázata a hűségnek, a tiszteletnek, a bajtársiasságnak és a nemzetben való hitnek. Ezért emelték a magyar huszárhagyományt a Hungarikumok Gyűjteményébe, mert a huszárság örök érték a magyarság számára.
GYALOGHUSZÁROK LIMANOWÁNÁL
A huszárság sok-sok hőst adott a nemzetnek. Köztük is kiemelkedik Muhr Ottmár ezredes, aki a soproni 9. és a jászkun 13. ezred huszárjaival örökre beírta nevét az ezeréves magyar vitézség aranykönyvébe.
Az 1914. decemberi nyugat-galíciai hadműveletek során az osztrák–magyar csapatok felfogták a Krakkó irányába törő orosz gőzhengert, meghiúsították az orosz csapatok Sziléziába való betörését, és a Dunajec folyó mögé vetették vissza a támadókat. Az egyik legkritikusabb arcvonalszakaszon, a Limanowa és Neu Sandez közötti Jabloniec-hegyvonulaton küzdött a 10. közös lovashadosztály. A legsúlyosabb harcok 1914. december 8–11. között folytak, amelyek során a hiányos gyalogsági kiképzésű huszárok az oroszok rohamait gyalogsági ásókkal és puskatussal verték vissza. December 11-én vívták a legvéresebb csatát. A szakirodalomban ez olvasható erről: „Amikor Muhr ezredes a magaslatra felért, ott csak oroszokat talált. Marcona szibériai lövészek szuronyai meredtek feléje. A hős huszártiszt egy pillanat alatt beleélte magát a helyzetbe. Harsányan kiáltott: »Előre, fiúk!«, »Éljen a király!«, s a buzdító vezényszóval huszárjaival az oroszokra rohant. A mindenre elszánt hős kis csoport, amely alig 250 huszárból állt, mivel szuronya nem volt, a karabély csövét markolta meg és a karabély agyával mért hatalmas ütésekkel pusztította az ellenséget. A ködből vad elszántsággal előrohanó huszárok és szokatlan viaskodási módjuk meglepte az oroszokat. A szibériai lövészek, az oroszok legjobb katonái vitézül harcoltak, de a huszárököl előtt nem tudtak megállni. Muhr ezredes huszárjai visszafoglalták a védelmi állások kulcsát, a jablonieci magaslatot.
De drága győzelem volt. Százával hevertek az állás körül a magyar huszárok és oroszok holttestei. A huszárok hős lelkű, bátor parancsnokának, Muhr ezredesnek életét is kioltotta egy orosz géppuskagolyó. Kívüle még 12 tiszt és sok huszár halt itt hősi halált.” Muhr ezredesék önfeláldozó hőstette azonban nem volt hiábavaló. Ugyanis lehetőséget nyújtottak ezáltal a felmentésükre küldött honvéd gyaloghadosztályoknak arra, hogy azok sikerrel visszaszoríthassák az oroszokat.
A találkozón a történelmi Magyarország területéről is szép számmal érkeztek huszárok, így a székelyföldi és a partiumi bandérium tagjai is tiszteletüket tették többek között Székelyudvarhelyről, Gyergyószentmiklósról, Kézdivásárhelyről, Zilahról, Marosvásárhelyről. De érkeztek lengyel ulánusok is, akik nemcsak a bemutatókon vettek részt, de a nyíregyházi lovasszobrot is megkoszorúzták. A találkozó az ünnepség után a sóstói múzeumfaluban folytatódott, ahol látványos harcászati bemutatókat láthattak az érdeklődők, a gyerekek pedig érdekes programokon ismerkedhettek meg a huszárélettel.
A huszárélet után érdeklődők természetesen szóba elegyedhettek a pompás öltözetű huszárokkal is. Ezt tettük mi is. Így ismerkedhettünk meg a Marosvásárhelyről érkezett ifjabb Jankovits Ferenccel is, aki különösen mély érzelmekkel érkezhetett Nyíregyházára. A Székelyföldön civilben lovasiskolát működtető huszár nagyapja, az 1910-ben született Jankovits Ferenc, a magyar királyi honvédség határvadász katonája ugyanis épp itt esett el 1944. október 5-én. Az unoka az ő emléke előtt is tisztelgett, mikor megtette a hosszú utat.
AZ UTOLSÓ LOVASROHAM
A magyar lovasság utolsó győztes lovasrohamát a 4. huszárezred hajtotta végre 1941. augusztus 16-án a szovjet fronton. Elsődleges feladatuk a Nyikolajev városának elfoglalására küldött német és magyar csapattestek biztosítása volt. A híres támadás Mikecz Kálmán őrnagy nyíregyházi harccsoportjához fűződik. A huszárok nyílt, könnyen áttekinthető terepen, gyilkos ellenséges tüzérségi tűzben kezdték meg támadásukat. Egy német katonatiszt, a szemtanú Erich Kern 1948-as visszaemlékezésében így ír az eseményekről:
„Ismét harcban álltunk a kétségbeesetten védekező ellenséggel, amely egy magas vasúti töltés mellett ásta be magát. Már négyszer rohamoztunk, és mind a négyszer visszavertek bennünket. A zászlóaljparancsnok káromkodott, a századparancsnokok azonban tehetetlenek voltak. Ekkor tüzérségi támogatás helyett, amit számtalanszor kértünk, egy magyar huszárezred jelent meg a színen. Nevettünk. Mi az ördögöt akarnak ezek itt kecses, elegáns lovaikkal? Egyszerre megdermedtünk: a magyarok megbolondultak! Lovasszázad lovasszázad után közeledett. Parancsszó harsant. A bronzbarnára sült, karcsú lovasok szinte odanőttek a nyereghez. Fénylő aranyparolis ezredesük kirántotta kardját. Négy-öt könnyű páncélkocsi vágódott ki a szárnyakra, az ezred pedig a délutáni napban, villogó kardokkal, végigvágtázott a széles síkságon. Seydlitz rohamozott így valaha. Minden óvatosságról megfeledkezve kimásztunk az állásainkból. Olyan volt az egész, mint egy nagyszerű lovasfilm. Eldördültek az első lövések, aztán mind ritkábbak lettek. Kimeredő szemmel, hitetlenkedve néztük, ahogy a szovjet ezred, amely eddig elkeseredett elszántsággal verte vissza támadásainkat, most megfordult, és pánikszerűen elhagyja állásait. A diadalmas magyarok pedig maguk előtt űzték az oroszt, és csillogó szablyájukkal aprították őket. A huszárkard, úgy látszik, egy kicsit sok volt az orosz muzsik idegeinek! Most az egyszer az ősi fegyver győzedelmeskedett a modern felszerelésen.”
