Mintha tegnap történt volna

Amikor Eck Gyula főszerkesztő kétévi „külsőzés” után egy szép napon megkérdezte, volna-e kedvem főállású munkatársként a Szabad Földnél dolgozni, örömem nem ismert határt. A Gödöllői Agrártudományi Egyetem Mezőgazdasági Mérnök című, kéthetenként megjelenő lapjának felelős szerkesztőjéből így lettem 1986. július elsejétől a Szabad Föld olvasószerkesztője. S éreztem, itt bíznak bennem, a tanyáról jött, agráregyetemet végzett parasztgyerekben. Eleinte csak néhány rovatot kaptam olvasni, hogy több időm legyen írni. Indultam is már az első héten Beregbe, a magyar–szovjet határ mellé. 

Griff Sándornak, a lap bűnügyi riport rovatának a szobatársa lettem, ezek a riportok – melyek közül később jó néhányat én írtam – a hátsó oldalon kaptak helyet. A legtöbben itt kezdték az olvasást. Asztalom nem volt, Karlinszky (Kőműves) Gyula, a levelezési rovat vezetője kerített egyet, s összeszerelni is segített. Ez a segítőkészség jellemzője volt az akkor még közel ötven embert foglalkoztató szerkesztőségnek. Karlinszky Gyula rovatában dr. Perl István jogtanácsossal együtt nyolcan dolgoztak. Leveleket kértem tőle, mire felajánlotta, hogy kedvemre válogathatok a nekem tetsző témák közül. A sok utánajárást követelő ügyek az idősebb kollégákat kevésbé vonzották, Eck Gyula pedig örült, hogy új emberként ezekre fogékony vagyok. 

A Szabad Földet minden héten végigolvastam. Bajor Nagy Ernőt már jól ismertem a lapból, For­tunátus doktor néven írt Lelki levelesládája mellett különösen kedveltem az Írjunk együtt újságot! rovatát. Kedvenceim közé tartoztak a második oldal tárcái, jegyzetei, szerzőként pedig Leskó László, Földeáki Béla, Ari Kálmán, Dancs József, Vincze István, a velem egy időben a laphoz került Keresztény Gabriella és nem utolsósorban Varga S. József írásai. Vele később szívbéli jó barátok lettünk, nagy kár, hogy 2004-ben meghalt. Temetése 55. születésnapján volt. 

Az egyetemi laptól – ahová hallgató koromban kezdtem írni – a Szabad Földhöz kerülve számomra kitárult a világ. Mehettem bárhova, írhattam bármiről. A hangsúly az „élő anyagokon” volt: emberi arcok, sorsok, történetek kellettek a lapba, amely emellett nagyon sok hasznos, praktikus dolgot közölt. A Törvénytártól a Szerkesztői üzenetekig – mely Buga doktor, majd 1987 nyarától Szirmák doktor üzeneteivel kezdődött és Fortunátus doktor Lelki levelesládájával, Perl doktor Jogtanácsosunk írja és Sárdi Ferenc Vevőszolgálatunk jelenti rovatával folytatódott –, a Kertbarátok-kistenyésztők rovat üzeneteitől a Kérdezték-válaszolunk „vegyes” rovatig az olvasók választ kaphattak legkülönfélébb problémáikra. Hét-nyolc olyan kollégánk lakott vidéken, akihez két-három megye tartozott, onnan küldték tudósításaikat, riportjaikat. Rajtuk kívül is többen falun éltek, családommal én is akkor kezdtem építkezni Szadán, amikor a Szabad Földhöz kerültem. 

Lakhatott bárki bárhol, a heti értekezletek – bár a részvétel nem volt kötelező – mindig szinte teljes létszámmal zajlottak. A szerkesztőséget baráti hangulat jellemezte, amihez kellett Eck Gyula főszerkesztő személye, aki a Szabad Föld történetében a leghosszabb ideig, 1971-től 1994-ig volt a lap első embere. Ő írta az emlékezetes mondatot a lap privatizációjakor, 1990. május 15-én megjelent vezércikkében: „Egy olyan nagy példányszámú lap, mint a Szabad Föld, nem lehet senkié – csak mindenkié…” 

Eck Gyula halála után addigi helyettese, Major Lajos lett a lap főszerkesztője. Kettőnket választott maga mellé főszerkesztő-helyettesnek Leskó Lászlóval – aki Kaposvárról jött Pestre –, megosztottuk a munkát. Továbbra is elég sokat írtunk Lacival, de javarészt már mást, mint régebben. Több jegyzetet, publicisztikát, tárcát, kevesebb riportot. Így aztán ennek az új szerepnek előnye és hátránya is volt. Arra mindenesetre – az egész szerkesztőséggel együtt – büszkék lehettünk, hogy a Szabad Föld 1996-ban elnyerte a Pulitzer Emlékdíjat – a díjjal járó 300 ezer forintot és 1000 dollárt hátrányos helyzetű vidéki iskoláknak adtuk át, számítógép vásárlására. 

Aztán, még abban az évben új főszerkesztőt kapott a lap: Annus József, a Tiszatáj volt főszerkesztője Szegedről került Budapestre. Ő indította útjára az Országjárás sorozatot, melynek vezetője lettem: az Ormánságtól Beregig, a Duna–Tisza közi Homokhátságtól a Rábaközig sok helyre eljutottunk. Nem egyetlen település volt a cél, hanem egy jellegzetes tájegység. Három napot töltött egy-egy helyen három-négy fős csapatunk, melynek mindig tagja volt egy fotós, az első naphoz hozzátartozott egy Szabad Föld-est, ahol találkoztunk a környék olvasóival. Bejártuk a vidéket, s az ott élők gondjairól, örömeiről a lapban összeállítás készült. E látogatások számos, később megírt riporthoz is alapot adtak. 

Az 1990-es években olyan kollégák kerültek a laphoz, mint Valló László, Balogh Géza, Szijjártó Gabriella, Lovass Ildikó, Pethes József, akik csakhamar a Szabad Föld meghatározó személyiségeivé váltak. Szijjártó Gabi 2017-től 2019-ig a lap megbízott főszerkesztője volt. Pethes Jóska sajnos már nem él, 2011-ben hunyt el. Mezőszilason, a szülőfalujában nyugszik. 

Miután Annus József 2000 nyarán nyugdíjba ment, többedmagammal én is elkerültem a laptól. Visszatértem Gödöllőre, ahol a Környezet- és Tájgazdálkodási Intézet adjunktusa lettem, s 2002-től a Lakiteleki Népfőiskola kiskunsági tanyakutatásai­nak szervezője, amelyek a Szent ­István Egyetem hallgatóinak rész­­vételével zajlottak. Jutott végre időm sok mindenre, amire újságíróként nem. Amikor azonban 2003 őszén hívtak vissza a laphoz, nem tudtam nemet mondani. Főszerkesztő-helyettes lettem újra, majd 2005-től 2008 májusáig a Szabad Föld felelős szerkesztője. Akkor azonban a tulajdonos úgy látta, hogy nálam határozottabb, erélyesebb ember kell, így lettem az olvasói rovat vezetője, miközben Gödöllőn, az egyetemen az újonnan induló kommunikáció- és médiatudomány szakon rám bízták a sajtóműfajok és a kiadványszerkesztés tárgyat. A szak 2015 körül megszűnt, de egykori tanítványaim közül ma Pintér Dalma a kollégám, ez év júliusa óta a Szabad Föld rovatvezetője. 

Hogy 2008-ban az egész szerkesztőség ügyes-bajos dolgainak intézése helyett „visszakaptam” lapunk olvasóit, azt szabad földes létem második nagy ajándékának tartom. Az első az volt, amikor fölvettek a laphoz. Azokban az években, 1986–1994 között, míg nem lettem főszerkesztő-helyettes, nem múlt el hét, hogy az olvasói rovattól ne vittem volna leveleket, melyekből riportok születtek. Az 1980-as évek végén már egyre inkább mindent meg lehetett írni: nemcsak az ötvenes éveket és hogy mi történt a forradalom után, a téeszesítés idején, hanem azt is, hogy a hatalomban még mindig ott vannak azok, akik megkeserítik jóravaló, tisztességes emberek életét. S egyik cikk hozta a másikat: amikor például a Bács-Kiskun megyei T. község tanácselnökéről írtam, aki odáig fennen hangoztatta, hogy neki „tiszti kaja, tiszti pia, tiszta nő” jár, de belebukott a tanyák villamosítása körüli visszaéléseibe, levelet kaptam a hajdú-bihari Egyekről, ahová többször elmentem, és sok emberrel beszéltem. Miután a riport megjelent, a falu tanácselnöke – akinek, őt is megkérdezve, az üzelmeiről írtam – feljött a szerkesztőségbe, s ott ordítozott Eck Gyulával a főszerkesztői szobában, hogy ezt hogyan engedhette meg. Mire a válasz az volt: miért ne engedte volna meg? Aztán az elnök – aki 1956-tól a legokosabb, legszorgalmasabb gazdák életét tette tönkre a faluban – szépen hazament. És a cikkeket az olvasók panaszai nyomán újabbak követték. 

Ezt kaptam vissza 2008-ban, hogy az olvasókért ismét többet tehetek. Akkor már nem volt a lapnál nyolc ember a levelezési rovatnál, iga­zából én lettem a rovat. De segítettek a kollégák, akik velem együtt úgy gondolták, az újságíró talán legfontosabb dolga mégiscsak az igazságkeresés. Embert próbáló és olykor szívszorító munka ez, főleg, amikor az ember úgy érzi, az igazságnak több arca van. Évtizedek hordaléka rakódott le nem egy ügyben, s csodát tenni mi sem tudunk. Mit tehetünk például, amikor valaki harmincöt évvel ezelőtt aláírt egy üres papírt, amire aztán odakerült valami, s elvesztette min­denét? 

Már több mint tizenöt éve, hogy a Szabad Földhöz került Habik Erzsébet, 2019-ben – amikor Gajdics Ottó lett a főszerkesztő – pedig Varga Attila, majd nemsokára T. Németh László. Kiváló kollégákat ismerhettünk meg bennük, a tavaly nyár óta Néző László irányításával készülő Szabad Földnek Attila a főszerkesztő-helyettese, Erzsi és Laci a lapszerkesztője. 

Nyolcvan év egy újság életében nagy idő, s reméljük, ezt még sok-sok év követi. Én ebből eddig negyvennek lehettem részese, s ezalatt mennyi minden változott! A digitális világban a nyomtatott sajtó nincs könnyű helyzetben, ami lapunk példányszámában is megmutatkozik. A csúcs 1989 végén volt, amikor 758 ezer példányban jelentünk meg, a mai időkben erről nem álmodozhatunk. De a Szabad Föld ma sem veszteséges, s úgy érezzük, olvasóinkban bízhatunk. Mert velünk együtt hisznek azokban az értékekben, amelyeket lapunk képvisel. 

Aki itt dolgozik, él-hal a lapért, s ha kell, erőn felül teljesít. Ez így van jól, s a jövőben is így lesz. Hisz szolgálatra szövetkeztünk önökért, a Szabad Föld olvasóiért!