Előbb ló, aztán gazdaság
A Szadán élő Guba Ferenc beleszületett a paraszti létbe. Hite szerint az anyaföldben megtermelt javak pótolhatatlanok, ezért túl a hetvenhatodik életévén is becsülettel, szívvel folytatja a gazdálkodást. És lovas fogatával aktív részese faluja közösségi életének, ekképp ápolva a hagyományokat.
Kép: Guba Ferenc a lova nélkül el sem tudná képzelni az életét, Fotó: Németh András Péter, Forrás: Szabad Föld
Gyönyörű virágairól és jól megmunkált, bőséges termést adó kertjéről még októberben is megismerni a faluban Guba Ferencék portáját. A kőlapokkal kirakott járda melletti szőlőtőkéken mélyvörös fürtök csüngenek. A szőlőből bor lesz, de a szürettel még vár pár napot a gazda, hogy a kegyes őszi napsütés még édesítse a szemeket. A szőlősorok közé idén borsót vetettek, de az már rég letermett. A hátul levő konyhakertben karalábé, tök és pár tő paradicsom, paprika látható, meg a deszkakeretre kihúzott drótra magasan feltekeredő uborka.
Az erős napsugárzás megégette a zöldség egy részét, és a meleg miatt rengeteget kellett locsolni. E nélkül sok minden nem terem meg az errefelé jellemző homokos talajon – mondja a gazda. Tető alatt szalma- és szénabálák állnak magasra pakolva: téli takarmány és alom a fekete kancának, Lilinek. A szántást, vetést vele végzik, és kézzel aratnak. A földbe istállótrágya kerül, jót tesz a talajnak és biztosabb a termés. A körbekerített baromfiudvarban tyúkok kapirgálnak. Mára csak annyi jószág maradt a portán, amennyinek az ellátását erővel még bírják.
Az 1800 négyzetméteres zöldségeskerten kívül a közelben még egy hasonló nagyságú területet művelnek, ahol az állatok számára kukoricát, zabot, rozst termelnek. Takarmányt azonban vásárolniuk is kellett, hiába, hogy az állatállomány kisebb, mint pár évvel ezelőtt. Azért így is nagyrészt megtermelik azt az élelmet, ami nekik kell. A kérdésre pedig, hogy megéri-e a fáradságot, Ferencnek ez a válasza: „Mindenkor, mert tudjuk, mit eszünk!”
– Apám vasutas volt, édesanyám háztartásbeliként tette a dolgát, később gyárban dolgozott – meséli. – A nagyszüleim földet műveltek, lovakat, teheneket, disznókat tartottak, gyümölcsöt, zöldséget termeltek. A fölösleget a fővárosba vitték eladni. Amikor összegyűjtöttek egy kevéske pénzt, földet vettek belőle. Ez jelentette a vagyonukat, az életüket. Aztán a téeszesítés idején egy tollvonással mindent elvettek tőlük – idézi fel a keserű emlékeket a szomszédos Gödöllőről származó férfi, aki a nagyapjától már négy-öt évesen kezébe kapta az ostort. Gyönyörködve nézte a megszületett kisborjúkat, de a szívéhez mindig a lovak álltak a legközelebb.
Géplakatosnak tanult, a Ganz-gyárban dolgozott kilenc évet. Ezután a szintén gödöllői székhelyű Human Gyógyszergyárnál (később TEVA) helyezkedett el hűtőgépkezelőként. Hatvanévesen innen ment nyugdíjba.
Közben sosem hunyt ki szívében a földhöz való ragaszkodás, az állatok szeretete, az élelmiszer-termelő gazdálkodás iránti vágy. Miután 1972-ben megesküdtek Erzsébettel, vett egy lovat és egy csikót, majd 1979-ben Szadára költöztek. Ferenc a 12-24 vagy 12-48 órás szolgálati idő mellett keresetkiegészítésként eljárt szántani helyben és a környéken. Az 1989–90-es rendszerváltozás után a családja kárpótlásul egy hektár földet kapott, emellett művelték a barátaik, ismerőseik rájuk hagyott területeit. Ennélfogva csaknem három hektáron kezdtek gazdálkodni.
A hátsó kertbe a szőlősorok közé gyümölcsfákat ültettek. A Gyümölcstermő Szent Szadán – ahogyan a régiek nevezik a falut – jellemzően jól megmaradó cseresznyefák azonban náluk egymás után kipusztultak. A körte és a vörösszilva viszont bevált, termésükből a mai napig jó pálinka is készül. Megterem a krumpli hátul, s minden zöldség, amire nekik szükségük van.
Akkoriban szépen nőtt a jószágállomány is, az istállóban két fejőstehén állt, az ólakban malacok röfögtek. A szaporulat egy részét eladták, a másik felét saját fogyasztásra tartották. Készült hurka, kolbász és finom szalonna Gubáék házánál, s friss házi tejjel is ellátták a családjukat, szomszédokat, kedves ismerősöket. Boltba többnyire csak lisztért, sóért, kenyérért mentek.
Mindenkor sok örömüket lelték a jószágokban. Aki nem tartott sosem, az nem tudja, milyen érzés megsimogatni a lova orrán az apró, puha szőrt – mosolyodik el Guba Ferenc –, s vele együtt élni, dolgozni. Mikor szemébe néz a gazda, egyetlen pillantásából tudja a baját. Persze ez az örömteli gazdálkodó, állattartó élet számos lemondással is jár, mert az állat hétvégén és ünnepkor is ugyanúgy enni kér, fejni kell és kitrágyázni alóla, almozni.
A főállás mellett a háztáji munkát Erzsébet és Ferenc jól megosztották egymás között. Felváltva, hétvégenként pedig együtt – idővel a gyerekeik segítségével – végezték el a teendőket. Kellettek a szorgos kezek. Volt, hogy kétezer kéve kukoricaszárat vágtak le ősszel, és nagyon sokszor fordultak a lovas kocsival, hogy hazakerüljön minden.
Mindketten aktív tagjai a faluközösségnek. Ferenc rendszeresen jár Lilivel a helyi és a környékbeli szüreti felvonulásokra. Szomorúan jegyzi meg, hogy félti faluja hagyományait, eltűnőben van az a társasági élet, összetartozás, ami régen jellemezte Szadát. Éppen ezért minden elismerése azoké, akik ennek megtartásán fáradoznak a faluban.
A hajdani fogatosok, lótartó gazdák közül mára egyedül ő maradt. Ő viszont makacsul ragaszkodik ehhez, mondván: „Míg lépni tudok, lesz lovam.” S ezzel egyetért a felesége is, a jószágokról, a kertről és a gazdaságról egyformán gondolkodnak. Biztonságot jelent számukra az anyaföld, az állatok és mindaz, amit létrehoztak, ami körülveszi őket. Ez ad értelmet az életüknek.
