Templomként lélegzik a ház
Gyűjtik, gondozzák, nagy tiszteletben tartják elődeik örökségét Szurdokpüspökiben. A település sorsát szívükön viselő falubelieknek köszönhetően immár tizenöt éve fogadja vendégeit a Múltunk Háza. Az idősebbeket ahhoz, ami itt látható, még élő emlékek kötik, a fiataloknak pedig tanulságul szolgál az értékekről, az igaz emberi kapcsolatokról és a közösség összetartásának fontosságáról a helytörténeti gyűjtemény.
Kép: A Múltunk Házában otthonra leltek a falu féltve őrzött tárgyai, Fotó: Kállai Márton, Forrás: Szabad Föld
A fa a gyökerébe kapaszkodik. Az tartja, ad neki táplálékot, erőt és lehetőséget, hogy ágakat, leveleket növesszen, virág sarjadjon rajta. Ez igaz az emberekre is. Ebben az értékvesztett világban, amikor a közösség, a barátság olykor már-már semmisnek tűnik, felelősséggel tartozunk azért, hogy felkutassuk, megmutassuk azokat az értékeket, amelyek az embert emberré teszik – fogalmazza meg a falusi gyűjtemény jelentőségét Géczi László Miklósné, Mária, aki Tamás Ferencné Pisák Zsuzsannával együtt sokat tett azért, hogy a község szülöttei, lakói ismerhessék az ezeréves település múltját, „mely nélkül szerényebb a jelen és hiányos a jövő”.
– Ki itt belépsz, templomba lépsz. E falak között csak meghatottan lehet szólni – köszöntenek bennünket a Múltunk Házában kísérőink. – A település vezetői 2010-ben úgy gondolták, hogy a Cserhát és a Mátra hegységek ölelésében, a Zagyva folyó mentén fekvő falu tárgyi múltjának méltó helyet kell kapnia. A személyes emlékek átszőtte tárlat otthonául választott parasztházban működött egykor az általános iskola. Nekünk még meséltek az idősek az életükről. Napjainkban pedig itt megtörténhet a „beletanulás” a megörökölt világba.
Miután megszületett bennük a szándék, két hét alatt összegyűjtötték, kiválogatták a gyűjtemény anyagát. Örültek, hogy a falu lakói rájuk bízták olyan személyes tárgyaikat, amelyeket féltve őriztek hosszú évtizedeken át, mondván: jó helyre kerülnek.
Az első helyiség Mátrai Imre kántortanítónak állít emléket. A helyi hitélet egykori vezetőjének, közösségszervezőnek, aki élen járt a sportban, a tanításban, halála után ötven évvel is elismeréssel, megbecsüléssel említik a nevét. Tavaly emléktáblát avattak a tiszteletére. A falon függ egy, a Györgyey-kastély emlékét őrző fénykép, melynek egykori pompájából mára csak egy rompince maradt. Arrébb Kiss István, a falu egykori cipészének suszterműhelye elevenedik meg, van itt sámfa és faszög, s még sok más régi kisiparos emlék.
A belső szobában piros betűkkel hímzett falvédőn ez áll: „Bármerre visz sorsom útja, hazavágyom csendes kis falumba.” Némán vall a szülőföld szeretetéről, az iránta érzett kötelességről. Máriát és Zsuzsannát is ez vezérli, amikor oly lelkiismeretesen gondját viselik a Múltunk Háza értékeinek.
A magoslábú ágy alatt szalmával bélelt kosárban egy textilből készült, kitömött lúd és kislibája látható, jelképezve a falu egykori libatartó hagyományait. Vendéglátóink által megismerjük a kapcsolódó helyi szokásokat. Például, hogy a parasztemberek átvilágították a tojást, így győződtek meg róla, hogy lesz-e belőle kisliba. Vagy, hogy a kikelt pelyhes jószágnak apróra vágott szalonnadarabokra összetört erős paprikát tettek, „védőoltás" gyanánt. Az úszóhártya bevágási módjával különböztették meg, hogy a liba melyik család tulajdona – tudjuk meg.
Faragott karoslóca, háttámlás pad előtt fehér terítővel lefedett asztal közepén egy feszület kapott helyet. Fölötte a csillárról aratási koszorú lóg – erre különösen büszkék a tárlatot megmutató asszonyok. A története az, hogy Püspöki hegyi településként kevés jó minőségű termőfölddel rendelkezett, ezért a családok eljártak aratni az Alföldre. A gazdának készített ajándékkal a szeretetüket, hálájukat fejezték ki a munkások megbecsüléséért; az a köztük lévő jó kapcsolatot jelképezte.
A paraszti kultúra sokszínűsége tárul fel szemünk előtt: látunk rongyszőnyeget, amellyel a szoba földjét takarták be. Helyet kapott itt a lóca, a terázsi (stelázsi), Salgó sparhelt, bölcső, terménytároló zsákok és házioltár is, ahol a ház asszonya csendben imádságot suttogott. Külön sarkot foglalnak el a népviseleti tárgyak: a hímzések, főkötők és a püspöki mintakinccsel kivarrt kendők, amelyek felöltése nemhez, életkorhoz, ünnepekhez igazodva változott – ezekből kétszáz darab Mária családjáé. S a falon ott van Zsuzsanna keresztszüleinek fekete-fehér fotója – ehhez is, mint mindenhez, személyes emlékek fűződnek. Körbenézve, szívesen mesélnek a hozzájuk ellátogató óvodás, iskolás csoportoknak és bárki érdeklődőnek arról, hogyan éltek hajdanán az elődök.
A ház külön része egy hozzánk korban közelebb lévő másik világba kalauzol. Mária a Szurdokpüspöki Tiszta Életért Egyesület elnökeként, támogató társaival együtt a hagyományok felkutatása, megőrzése mellett sokat tett a helyi értéktár összeállításáért, értékeik közül nyolc elnyerte a Nógrádikum címet. Hangsúlyozza, hogy kedves kolléganője, Zsuzsa milyen sokat segített a kiállítás megszervezésében és abban, hogy a helyi kincseket beemelhessék a Hungarikumok Gyűjteményébe.
A fehérre meszelt szoba méltón mutatja be a település Nógrádikum-díjjal elismert büszkeségeit: a Libakultuszt, a Máriás-kultuszt, a Mátrai Bivalyrezervátumot, a Szent Kereszt Felmagasztalása barokk templom főoltárát, Poschné Valus Piroskának a faluról írt monográfiáit, Hanák Kolos Turisztikai Örökségét, valamint a szurdokpüspöki vendégségek jellemzőit, a kovaföldbányát és -gyárat. Megható sétálni e gazdag értékek között. – Mi a Múltunk Házában itthon vagyunk – mondja Mária, s ezt érezni is. A régi parasztház falaiból egy templom levegője árad. Búcsúzva tőle a küszöbén keresztet vetünk…
