Ajándék minden nap

Könyvei már ki voltak készítve az asztalán: az elsőben – amely 2015-ben jelent meg – a szent­an­talfai posta történetét írta meg, a másodiknak – melyet 2023-ban a Kerkapoly Családi Alapítvány adott ki – Tintaceruzával írott tábori levél a címe. Ebben az 1944 karácsonyán elhunyt Zoltán bátyjának állít emléket, s mindazoknak, akik hősként életüket adták a két világháborúban. A 440 oldalas, képekkel gazdagon illusztrált könyvből Zoltán levelezése és frontnaplója csaknem 250 oldal. De megismerhetjük az édesapa történetét is, aki az első világháborút csodával határos módon élte túl, és bepillanthatunk a XX. század első felének monoszlói mindennapjaiba, továbbá az 1940-es évek református népfőiskolai mozgalmába is, amelynek Kerka­poly Zoltán testvéreivel aktív résztvevője volt. Mindezt kiegészíti az ugyancsak monoszlói Sólyom Károly levelezése, aki gyönyörű verseket is írt, s a doni áttöréskor vesztette életét, valamint öt, Mo­­noszlóról Németországba hurcolt levente története, akik közt Piroska fiatalabb bátyja, a 16 évesen elvitt Károly is ott volt. Ők amerikai hadifogságba estek, s másfél év után szerencsésen hazatértek. 

Az asztalon ott a laptop is, melyen Piroska a könyveit írja. Rejtelmeiben nem egyszerű eligazodni, de segítséggel eddig mindig sikerült. Idősebbik lánya, Noémi most is vele van, ő Tapolcán, a másik lánya, Enikő Nemesbükön él. Ő maga a Zánkától öt kilométerre levő Monoszlón született, az ötgyermekes családban a legkisebbként. Két bátyján kívül két nővére volt, Olga és Malvin, szép kort értek meg ők és Károly is, de már sajnos egyikük sem él. Középparaszti családnak számítottak, s a Rákosi-rendszerben édesapját kulákká nyilvánították, annak minden következményével, a négy polgári után – amit az 1947/48-as tanévben a Pápai Református Nőnevelő Intézetben fejezett be – emiatt Piroska sem tanulhatott tovább. 

Ennek az utolsó évnek mégis sokat köszönhetett. A köveskáli postamesternő, Nyéki Gizella nem feledte el, hogy keresztlányának Pápán mennyit segített, s 1950 februárjában felvették tanulónak az ottani postára. Édesapja – akinek annak idején a szíve fölött, a zubbonyzsebében levő imakönyvben megakadt a golyó – 1951-ben, 59 évesen meghalt. Édesanyja egyedül maradt, s ő, hogy segíthesse, a valamivel nagyobb kereset reményében, egy tanfolyam elvégzése után postai helyettesnek kérte magát. Ettől kezdve hét éven át bőrönddel a kezében hivatalról hivatalra vándorolt, volt, ahol egy napot, egy hetet, másutt hónapokat töltött. 

Aztán eljött 1961. november 20-a, amikor kinevezték a szent­an­tal­fai postahivatal vezetőjének, s a faluba költözött. Az ottani postához, bár Szentantalfa akkor sem volt nagy település, öt falu tartozott. Könyve képeivel és különféle dokumentumaival érdekes olvasmány a posta hajdani világáról, hangulatáról. S hogy Kerkapoly Piroska nem akármilyen „munkaerő” lehetett, azt bizonyítják minősítései, kiváló dolgozó kitüntetései és más elismerései. 

Harmincegy éves korában, 1963 áprilisában férjhez ment Vidosa Elekhez – 1932. április 13-án született –, de 1981-ben elváltak. Akkor már – 1975 óta – a balatonfüredi 1-es számú postahivatalnál dolgozott, de továbbra is az onnan 25 kilométerre levő Szentantalfán lakott. Miután 1988-ban nyugdíjba ment, visszahívták hivatalvezetőnek a falujába, s még hét évet töltött a postán. A válás után bizonyítani akarta, hogy egyedül is boldogul. Épített egy pincét a szőlőhegyen, letette a gépkocsivezetői vizsgát, s befizetett egy Trabantra, amit aztán sok éven át vezetett. Amikor a szent­antalfai posta 2004-ben – 121 év, 7 hónap, 24 nap után – bezárt, részletre megvette a szolgálati lakást, ahol akkor már 43 éve élt. Innen költözött könyve megjelenése után nem sokkal, 2016-ban Zánkára. 

Itt – ahonnan a közlekedés is egyszerűbb – hozzákezdett második könyve anyagának összeállításához, rendszerezéséhez. Az, hogy testvérének, Zoltánnak és a két világháború monoszlói hősi halottainak emléket állítson, soha nem hagyta nyugodni, s a szobor 2014 tavaszára, családtagjai és a mo­nosz­lóiak meg az onnan elszármazottak támogatásával elkészült, április 13-án – Piroska születésnapján – avatták fel a valaha több mint félezer, ma már alig százlelkes falu központjában. Bátyja haláláról így beszél: 

– Zoltán 1944 karácsonyán halt meg Csömörön. Páncéltörőágyús tizedesként az alakulatával a fronton a kárpátaljai Alsókálinfalváig jutottak, onnan vonultak vissza. Karácsonykor még részt vett az istentiszteleten, református vallásunk szerint úrvacsorát is vett. Amikor az oroszok támadást indítottak, a falu lakói és a katonák a pincékbe menekültek. Az egyik pince már tele volt, ő egy kisfiúval egy másikban húzta meg magát. Bátorította őt, ne féljen, ez derült ki abból a levélből, amit 1945 júniusában kaptunk a Tapolcához közeli Lesenceistvándról egy katonatársától. A pince födele az aknatűzben leomlott, úgy találták meg őket, hogy Zoltán a kisfiún feküdt, halálában is védve őt, a gyermek túlélte a támadást. Édesapám pedig a levéllel a zsebében elindult Csömörre, ahol a ház lakói, amelynek a kertjében három katonatársával együtt eltemették, megmutatták a sírját. Édesapám exhumáltatta és kétszáz kilométerről szekéren hazahozatta a fiát. Temetése június 7-én volt, szülőfalunk temetőjében alussza örök álmát. 

Kerkapoly Piroskának 2015-ben Magyarország köztársasági elnöke a Monoszló község és a környező települések helytörténetét kutató és közösségszervező tevékenysége elismeréseként a Magyar Érdemrend Lovagkeresztje kitüntetést adományozta. Könyve, a Tintaceruzával írott tábori levél – mely címében utal a szomorú háborús dalra – ezután született, s mint mondja, nem dicsőségre vágyott, hanem hogy megmutassa, milyen szörnyű a háború. 

– Ma a szomszédunkban megint nincs béke – néz rám fölemelve könyvéből a fejét –, de aki a borzalmakat nem élte át, megérti-e, milyen nagy a veszély és mekkora a tét? Érti-e a sok fiatal? Isten óvjon minket a háborútól! S óvjuk magunkat és gyermekeinket mi is! 

Már hozzákezdett szülőfaluja, Monoszló történetének kutatásához, amelynek először a veszprémi káptalan 1252-ben kelt oklevelében szerepel a neve. Nem tudja, lesz-e ereje, hogy ezt a könyvet is megírja, de nagyon szeretné. 

– Hogyan telnek a napjaim? – mosolyog. – Reggel nyolckor kelek, kilencig elvégzem a benti munkát, megreggelizek. Aztán megosztom a napot a levelek és iratok tanulmányozása, az olvasás és a kinti munkák között. A lépcsőn már bottal is nehezebben járok, de kicsit még veteményezek, kertészkedem, a füvet is még magam nyírom. A lányomtól a kilencvenharmadik születésnapomra egy könnyű, akkumulátoros fűnyírót kaptam ajándékba. A Szabad Föld az első megjelenése óta, 1945 augusztusától jár a családba, édesanyám halála, 1996 óta én fizetem elő. Amikor pénteken megjön, három nap alatt elejétől a végéig kiolvasom. Megfejtem a rejtvényt, a Házunk tája rovatot különösen szeretem. Jó lenne, ha állandóan velem volna valaki, de a szomszédasszonyom mindig figyel rám. Ha egy nap nem lát, már kérdi, mi van velem. Így aztán mégsem vagyok egyedül, a csuklómon itt a gondosóra, és a lányaimmal gyakran hívjuk egymást. Nem könnyű már ilyenkor, de úgy érzem, nekem ajándék minden nap. S a legnagyobb öröm, ha jönnek az unokáim. És hozzák a dédunokákat is…