Filmtől filmig Lakiteleken

A főként filmes szakemberekből, írókból és újságírókból, lap- és könyvszerkesztőkből álló 36 tagú zsűri a 41-ből 24 alkotást részesített valamilyen díjban, a közönség pedig – amely délelőttönként nagyrészt a környező általános és középiskolák diákjaiból és tanárai­ból, délutánonként pedig nyugdíjasklubok tagjaiból tevődött össze – további öt filmet (összesen tizenhármat) díjazott. A közönségdíj 25 ezer forint volt, s a tizenhárom csoport, amely a vetítéseken részt vett, egy-egy filmet választhatott. A Purgatórium – Szenegál című 26 perces dokumentumfilm – melyből három, gyilkosságért életfogytiglanra ítélt magyar fiatal kegyetlen mindennapjait ismerjük meg egy dakari börtönben – kettő, a Tenyerem vonalai című, mindössze 6 perces rövidfilm pedig – amely egy kislány iskolai kálváriáját tárja elénk – négyet.

A Purgatórium egy sorozat részeként profi filmesek műve, a Tenyerem vonalai, a fü­­löpjakabi Baranyi Kitti és Katona Attila filmje viszont a legjobb értelemben vett amatőr alkotás, melynek egyik képsora – a kislány és tanára egymásra találása – számomra a szemle talán legkatartikusabb pillanatait hozta el. 

A zsűritől a legmagasabb pontszámot a Két parasztpolitikus – Czupy Bálint és Hajdu-Németh Lajos, valamint A mester című film kapta. Az elsőhöz Kovács K. Zoltán Két parasztpolitikus című írása szolgált alapul, a forgatókönyvet Szalai Viktor írta, a rendező Bágya Ferenc. Az agyagosszergényi Közi Horváth József Népfőiskola filmje a két kereszténydemokrata szellemiségű, 1945 után emigrálni kényszerült politikus életútján keresztül mutatja be annak a paraszti értelmiségi szemléletnek a lényegét, amely a Rákosi-rendszerben és a Kádár-korszakban is létezett, de idehaza nem tűrte a hatalom. A mester – melynek rendezője S. Papp Máté – témájában és a feldolgozás módjában is egészen más alkotás: egy sikeres idős – ámde meglehetősen szenilis és beképzelt – költőről meg egy befutni vágyó fiatal poétáról szól, remek humorral, élve az abszurd lehetőségeivel. Az utolsó napon ez a film kapta a 250 ezer forintos közönségfődíjat; érdemes megjegyezni, hogy ezt a múlt évben is S. Papp Máté nyerte el, akkor a Jimmy Hard balladájával. 

E két film díjainak értéke külön-külön elérte, illetve meghaladta a másfél millió forintot. Utánuk négy egymillió, illetve valamivel afölötti díjazású alkotás következett: a Tie-Break, a Bolyai Farkas, a Bol­dimó hegedűje és a Hol sírjaink domborulnak… című film. A Tie-Break (rendezője Ganzer Olivér, az operatőr Ganzer Balázs) olyan sportfilm, amely igazi dráma: a bibliai ősi testvérviszályt ülteti egy modern, sportos közegbe, két testvér küzd szinte életre-halálra a teniszpályán apjuk (és egyben edzőjük) elismeréséért. A Bolyai Farkas, a marosvásárhelyi Miholcsa Gyula alkotása egyik legnagyobb erdélyi polihisztorunk születésének 250. évfordulója alkalmából készült – akinek ma elismert matematikai munkásságát azonban kora nem méltányolta, ezért a közöny és a meg nem értés keserű érzésével halt meg. A Bol­dimó hegedűje a Kecskemét­film szívet-lelket gyönyörködtető, káprázatos, életvidám animációs produkciója a Cigánymesék sorozatból Tóth-Pócs Roland és Balajthy László rendezésében; témája: mi ér többet, a boldogság vagy a vagyon? A Hol sírjaik domborulnak… a felvidéki Szi­licei-fennsíkon 1944 végén és 1945 elején életüket vesztett magyar katonák sírjait gondozó, emléküket ápoló helyi csoport munkáját mutatja be, a tornaljai Majoros Jácint és Majoros Judit filmje elnyerte a Honvédelmi Minisztérium egymillió forintos különdíját. 

A további díjazottak közül csak néhány filmet emelnék ki, amelyek különösen megragadtak. Ilyen a temesvári Keresztes Péter Csak a csend marad, az egri Geda Viktor Most már alig vagyunk, a füleki Sipos Berni „Wo ist di Liebe?” (Hol van a szeretet?), az ipolysági Kendy Éva Ellopták az apám sírját, a szombathelyi Boros Ferenc és Horváth Zoltán A gönyűi aranyember, a budapesti Kis-Tóth Zalán Kései sirató, a beregszászi Fehér Rita Túlélem vagy a zentai Berec Anett Amikor minden elveszni látszik című filmje. A sort hosszasan folytathatnánk, de ennyiből is látszik, hogy a Kárpát-medence minden tájáról érkeztek alkotók. 

A Csak a csend marad a romániai­ Temes megyében, a szerb határ közelében található 600 lelkes, több­nemzetiségű Klopódia utolsó három reformátusának történetét és esperesük emberségét, küzdelmét mutatja be. De nincs mit tenni: haláluk után a harang lekerül a toronyból, és bezárják a templomot. A Most már alig vagyunk látlelet egy észak-borsodi faluról, Tornaszentandrásról és a hasonló sorsra jutott településekről, amelyek már korábban a perifériára szorultak, de helyzetük a rendszerváltozás után sem változott. A magányról, az elhagyatottságról szól a „Wo ist die Liebe?” is, amely a felvidéki Füleken élő cigány-magyar Roman életét kíséri végig, aki egykor szerető férj és édesapa volt, de miután felesége és gyermekei Németországban találtak munkát és ott telepedtek le, mára nagybetegen teljesen egyedül maradt. 

Kendy Éva filmje, az Ellopták az apám sírját a szlovákiai Nagy­szel­menc és a kárpátaljai Kisszelmenc történetén keresztül tárja elénk, hogyan szakított szét nyolcvan évvel ezelőtt egy önkényesen, az utca közepén meghúzott határvonal családokat és közösségeket. A film felidézi a gyalogos-határátkelő húsz évvel ezelőtti megnyitását, ami reményt hozott az újraegyesítésre, de az orosz–ukrán háború és az uniós, schengeni határzárak miatt a vasfüggöny ma is szomorú, élő valóság a szelmenciek életében. A gönyűi aranyember, a 76 éves dunai aranymosó, Szabó János képekben is lírai vallomása, a Kései sirató József Attila édesanyját elsirató gyönyörű versének születését mondja el, a Túlélem egy részeges anya és könyörtelen apa gyermekeként, rettegésben felnövő fiú története, a zentai Berec Anett pedig iskolája, a kiskunmajsai Tomori Pál Katolikus Gimnázium, Technikum és Kollégium által nevezett filmjében azt mutatja meg, hogy milyen sokat jelenthet a legreménytelenebb helyzetben is egyetlen mondat, amely a szívünkhöz szól. 

A Duna, a Duna World vagy az M5 tévécsatorna műsorán bizonyosan találkozhatunk majd jó néhánnyal a Lakiteleken látott alkotások közül. S a filmszemle igazi ereje a vetítések utáni, közti beszélgetésekben is rejlik, amikor eszmét cserélnek zsűritagok, a közönség és az alkotók. Így válik a Lakiteleki Filmszemle a Kárpát-medencei magyar filmművészet jeles eseményévé, erősítve az érzést, hogy határok nem választhatnak el minket, ha lélekben összetartozunk.