Madarak hűséges barátja
Szülei erdőmérnökként dolgoztak, és szabad idejükben madárgyűrűzéssel foglalkoztak. Látva odaadó munkájukat, szinte észrevétlenül szívta magába Kiss Bence, a Valkói Erdészet mai erdőgondnoka a hivatástudatot, de legfőképp a természet szeretetét. Lányainak és a helyi óvodásoknak is próbálja megmutatni a szépségét, és tanítani őket arra, hogy a természet értékeire mindannyiunknak vigyáznunk kell.
Kép: Kiss Bence az erdő és a madarak nélkül el sem tudná képzelni az életét. A természet szeretetét születől kapta, és igyekszik továbbadni gyermekeinek, Fotó: Kállai Márton, Forrás: Szabad Föld
Az erdő fái között egy madárodút fedezek fel, az elhivatott erdész igyekezetét dicséri. A falu óvodásaival összesen negyven darabot (ezekben cinkék és légykapók költöztek be) helyeztek ki a múlt év tavaszán a régebbiek mellé. Költési időszakban rendszeresen belekukkantanak, és Bence kiszámítja, mikor válik röpképessé a fióka, amit majd közösen meg is gyűrűznek. „A szárnyasok személyazonossága” segítségével az újbóli véletlenszerű befogás, azonosítás által tudják nyomon követni a vonulási útvonalaikat, illetve információt szerezni az élőhelyükről, annak védelme érdekében.
Kiss Bence a madárgyűrűzést hobbiként műveli az erdőgondnoki feladatai mellett. Jókora terület, nagyjából 4500 hektáros erdőség tartozik hozzá, ahol teendőinek köre meglehetősen széles és változatos. Beletartozik a fakitermelés, az erdőfelújítás, a magvetés, a csemetenevelés megtervezése, irányítása, végrehajtása, és még sok egyéb. Munkájából adódóan és kedvtelésből is rendszeresen járja az erdőt, mert a természetet csak így lehetséges igazán megismerni, minden apró változását észrevenni.
– A családom által szoktam bele az erdőmérnöki létbe. Gyermekként ebbe nőttünk bele: barangoltunk a természetben, miközben gombát szedtünk, tobozt, gesztenyét gyűjtöttünk. A szüleim annyira jól tudták átadni az élővilág szeretetét, hogy a négy testvérből hárman ezt a hivatást választottuk. Nem mellesleg édesapám a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület alapítói között volt, rendszeresen fogott be és gyűrűzött meg madarakat. Ennek mikéntjét szintén tőle tanultam el, amikor engedte, hogy kifeszítsem a finom szövésű hálót, és gyöngéden megfogjam a madarat, dokumentáljam, amit látok. Apránként felkészültem a madárgyűrűző vizsgára, amit húszévesen tettem le – meséli, miközben barangolunk a valkói erdőben.
– A felmenőimtől látott példa, a bennem kialakult erdőszeretet hozta, hogy erdőmérnöknek tanuljak – folytatja sétánk közben. – Az országban egyedül a Soproni Egyetemen elérhető képzés nagy fokú közösségkovácsoló erőként hatott, és a selmecbányai hagyományok (1735-től 1918-ig ott zajlott a képzés), a walden viselet, a tiszteletadás, a kapcsolódó rítusok megélése még inkább elkötelezetté tettek a szakma iránt. Mindezeknek hála, mi, erdőmérnökök országszerte ismerjük egymást, jó kapcsolatot ápolunk, számíthatunk a másikra.
– Hogyan került a Pilisi Parkerdő Zrt.-hez? – lendítek tovább a gondolatfonálon.
– A Dunakanyarban nőttem fel, ezért reménykedtem, hogy a Visegrádi-hegységben végezhetem a feladataimat. De amikor lediplomáztam, itt, Valkón kerestek erdőmérnököt. Úgy gondoltam, üsse kő! Egyébként sem árt, ha az ember kiszakad a szülői gondoskodás biztonságából és a saját lábára áll. Egy erdei kunyhó lett a szolgálati lakásom. Nagyon élveztem ezt az időszakot, mert a munkaidő végeztével rendszerint elindultam az erdőbe. Huszonévesen nem tántorítottak el az időjárási viszontagságok sem: ha fújt a szél, esett az eső, akkor is jártam egyet. Így tudtam minél jobban megismerni az irányításom alá tartozó területet.
– Sokszor vittem magammal puskát is – vet fel egy újabb témát. – Már 2011-ben letettem a vadászvizsgát, de aktívan itt kezdtem el a tevékenységet. A legjobb élményeket a kollégáimmal közösen éltem át a cserkelések, vadászatok során. Amikor idekerültem, a valkói erdőséget nagy vadsűrűség jellemezte. Erősebb állománycsökkentésbe kellett kezdeni, hogy a természetes erdőfolyamatok (például, hogy a magból csemete sarjadjon) működni tudjanak. Továbbá veszélyes volt a Gödöllő–Valkó közötti úton közlekedni szürkületben szintén a túlszaporodott vadállomány miatt. Tudni kell: sosem az állatok irtása a cél. Az ökológiai vadgazdálkodás lényege az állomány egyensúlya, hogy az erdő el tudja tartani a vadakat – hangsúlyozza kísérőm.
A kocsikerekek koptatta földúton fiatal csertölgysor mellett sétálunk el. Néhány közülük a csapadékhiány miatt sajnos kiszáradt. De az aszály következménye nyáron a gyertyán levelének kiégése, vagy az is, hogy megjelennek a mediterrán éghajlaton honos gombafajok, amelyek a legyengült fákat megtámadják. Egy kidőlt fa támaszkodik meg társain – természetvédelmi területen, az élővilág összhangja miatt jelentősége van annak, hogy egy ideig még a helyén maradjon.
Ismét látunk madárodút, egyet, kettőt, sorjában többet. Óvodások festették színesre, miután az erdészet vásárolta faanyagból Bence és társai elkészítették őket. Amikor a lányai, Luca és Lili óvodába kerültek, az intézmény udvarán is több madárlakot helyeztek ki, tavaly tavasszal pedig a négy oviscsoport tagjai az erdészet területén csoportonként tíz darabot akasztottak ki a fákra.
– Többnyire Valkón szoktam madarat gyűrűzni. Olyankor velem tartanak a lányaim, akik már jó pár fajt messziről megismernek – büszkélkedik Bence, az édesapa. Majd némileg másfelé tereli a szót: – Részt veszek a nemzetközi CES (Constant Effort Sites – Állandó Ráfordítású Gyűrűzés) programban is, amelynek során az erdészet melletti területen eddig 27 védett madárfaj 245 egyedét gyűrűztem meg. A fecskéket és a tengeliceket szeretem a legjobban szelíd természetük miatt, de tartottam már kezeimben olyan ritka fajt is, mint a rozsdás nádiposzáta. Az érintést ilyenkor próbálom minimalizálni, s ha meggyűrűztem egy madárkát, mielőbb elengedem, hogy repüljön tovább.
