Öröm, ha adhatok

Művészien bánik a kis drótocskákkal – ezt egy ismerőse írta nekünk, aki nagy tisztelője. Kézügyességének a városban sokan csodájára jártak, de a híre messzebbre is eljutott. János bácsi különben is sokoldalú, ügyes és nagyon jóakaratú ember, érdemes hát meglátogatnunk őt – olvastuk a levélben. 

A Nyárfa utcai házban, melyet az 1960-as években saját kezével épített, János fiával és menyével, Máriával fogad. Ők is Tiszaföldváron élnek és sokat segítenek, a lányával, Ibolyával viszont ritkán találkoznak, mert ő több mint tíz éve már a családjával Angliába költözött. 

– Három fiú unokám van ott – meséli János bácsi –, Janiéknál meg két fiú és egy lány. Van már két dédunokám, őket is nagyon szeretem. Csak az a kár, hogy a feleségem korán, 2000-ben meghalt, hirtelen. Ő is tiszaföldvári volt, leánykori nevén Susa Margit, 1956. október 26-án házasodtunk össze. Nagy volt itt akkor a felfordulás, alig tudtunk eljutni az esküvőre. 

Szegény volt a családjuk – mondja aztán –, s nekik is sokat kellett dolgozni. Négy testvér – két fiú, két lány – közül ő volt a legkisebb, 1931. május 31-én született, két házzal odébb, itt, a Nyárfa utcában. Édesapja alkalmi munkákból élt, akkor épült a Földváron is áthaladó kövesút, az adott hosszabb időre munkát. Az utca akkoriban tele volt gyerekekkel, s a fiúk közt ő vezéregyéniségnek számított. Csatáztak is – ilyenkor ő hadnagy lett –, de amikor találtak egy rossz citerát valahol, zenekart is alapítottak. Az még persze nem volt az igazi, de neki a nagybátyja citerázott, tőle megtanult játszani a hangszeren. Aztán jött a szájharmonika – ahogy mondja: szájmuzsika –, a szomszéd utcában egy fiúnak volt. Vitt neki néha egy karéj zsíros kenyeret, és amíg ette, próbálkozhatott a dallamokkal. 

– Később nagyon megtetszett a kis Piccolo szájmuzsika – nevet –, hat fillérbe került. Amikor anyámtól kaptam hat fillért és megvettem, nem volt nálam boldogabb ember. 

De a legnagyobb ajándék a hegedű volt, amit a bátyja hozott tízéves korában Pestről. Nem tudott betelni vele, és hamar megtanult játszani rajta. Ma is a legkülönb hangszernek tartja, a magyar lélek örömét és bánatát szerinte ezen lehet kifejezni igazán. 

– A kottát én soha nem ismertem – idézi fel a régi időket. – Hallásból tanultam meg mindent, sok száz dalt, 18-20 éves koromban már zenekarban játszottam. Jártunk lakodalmakba, hívtak disznótorokba és más alkalmakra, nagy szomorúság volt, amikor a lakodalmi muzsikálást a hatvanas évek végén abba kellett hagynom. Akkoriban a téesz sertéshizlaldájában dolgoztam, és onnan a hétvégén sem lehetett hiányozni. 

Munkahelyeinek sora egyébként meglehetősen változatos. Amikor a katonaságtól – ahol a szakácsságig vitte – leszerelt, a martfűi cipőgyárba került. Onnan Csepelre, az acélöntődébe vezetett az útja, ahonnan hazajött a téeszbe, öntözési és növényvédelmi szakmunkás képzettséget szerzett, végül a nyugdíj előtt hét évet a martfűi növényolajgyárban töltött. S miután a sertéstelepről eljött, a zenélést is folytatta, a hegedűt csak 2007–2008 körül tette le, sokáig egy harmonikással együtt játszott, harmonikázni ő maga is megtanult. Ott volt a szüreti felvonulásokon és aratóbálokon, s ki tudja, hány disznótoron, amíg szerettek nótázni az emberek. 

– Ehhez persze hozzátartozott a bor is – réved tekintete a múltba –, de nem nyakalták literszámra. – Nem kétdecis poharakkal itták, mint most, hanem kis pohárból nyalogatták módjával, énekelni így is nagyon szépen lehetett. Jó volt ilyenkor kiénekelni a fájdalmat, s lélekben megnyugodni kicsit. 

Kádas János úgy érzi, hogy őt az Isten társasági embernek teremtette. Mindig arra törekedett, ne bántson meg senkit, s örült, ha másoknak örömet szerezhetett. Szakácsként a katonaságnál a főztjével, később sokaknak a muzsikájával, mikor pedig nyugdíjas lett, még táncolni is eljárt a homoki (ez Tiszaföldvár városrésze) nyugdíjasklubba, nagy sikerük volt. A zene és a tánc sokáig­ kitöltötte az életét, de még kellett valami. Így lelt rá a drótra, amivel alkotni lehet. 

– Öt-hat év kellett, hogy a drótok közt kiismerjem magam – emlékezik a kezdetekre. – Valamikor '75-ben csináltam egy Eiffel-tornyot gyufaszálakból, de rájöttem, hogy nem az igazi. Így fedeztem fel a vékony drótot, de csak nyugdíjba menetelem után kezdtem jobban foglalkozni vele. Akkoriban beiratkoztam egy budapesti könyvklubba, ahonnan folyamatosan kaptam a könyveket, rengeteget olvastam.

A feleségemmel mentünk a nyugdíjasklubba, tavasztól őszig a kert is adott munkát. De ez nekem nem volt elég, egyre több időt töltöttem a drótok világában. Miután a feleségemet sajnos negyvennégy év után elvesztettem, nagyon egyedül éreztem magam. Lett egy rendes élettársam, de tizenegy év után ő is meghalt. Magányomban a drótok adtak menedéket, s igyekeztem létrehozni valamit. Az icipici női cipellőktől és a színes pillangóktól a gémeskutakig, a hidakig, a templomokig, a tornyokig egyre több dologba fogtam bele. Amikor a szenvedélyemnek híre ment, hozták nekem a városból a kimustrált tévéket, használatból kivont régi kocsik vékony kábeldrótjait, hogy legyen miből dolgoznom. Megterveztem, megrajzoltam, s elkészítettem az első Eiffel-tornyomat – majd újabbakat –, elkészült a Szent Korona, a drótjaimból „megépítettem” a Lánchidat, az esztergomi bazilikát, a brüsszeli, kilenc gömbből álló Atomium emlékmű mását, s még sok egyebet. 

– Mennyi munkája és ideje van ebben? 
– Az idő nekem nem számít, ha belefogok valamibe. Van úgy, hogy még éjfélkor is itt ülök az asztalnál a drótjaimmal és a finom szerszámaimmal. A kezem már kicsit remeg, és lassabban haladok, de amikor elkészülök valamivel, az nekem nagy öröm. És annak örülök a legjobban, ha valakinek adhatok valamit. Az egyik Lánchidamat például egy budapesti nyugdíjasklubnak adtam, és azt mondták, ez a béke hídja lesz. Ők átélték, amikor a háborúban felrobbantották a hidat, s nem felejtem, ahogy együtt énekeltük: „Kigyúlt a fény a megszépült, új Lánchídon…” Tőlem senki nem mehet el ajándék nélkül, és mindig viszek magammal, ha megyek valahova: adtam ötéves kislánynak és a születésnapjára a kilencvenéves szomszéd néninek is. Jó volt látni a szemükben a fényt, az örömöt.

Azért egyszer kiszámolta, egy pár az icipici női cipőből körülbelül egy­napi munka eredménye, az egyik Eiffel-torony elkészítése pedig összesen 84 órát vett igénybe. Amit lehet, közben elvégez maga körül, és hétköznapokon főz is, a pirított tésztalevest és a bablevest különösen kedveli. De a fia és a menye nélkül el sem tudná képzelni az életét, ők bevásárolnak, és elviszik az orvoshoz is, ha kell – de szerencsére ritkán kell. 

– Én ezt, amíg élek, csinálom – ezzel búcsúzik. Kívánom, hogy éljen még sokáig, egészségben, boldogan…