Fák alatt egy emléktábla

Szülőhelye, Tüskepuszta akkor Újdombóvárhoz tartozott, amely 1946-ig önálló község volt, utána Dombóvárhoz csatolták, ma Tüske a csaknem 17 ezer lelkes város egyik kertvárosi része. A Sipos család – amely pásztorkodásból élt – még a húszas években a közeli Alsóhe­tény­pusztára költözött, s nagy szó volt, hogy Gyula az elemi iskola után továbbtanulhatott. Kaposváron, a Táncsics Mihály Gimnáziumban érettségizett, majd Budapesten egyetemet végzett, és a Györffy Kol­lé­gium­ban lakott, melynek aztán 1943-tól fiatal parasztértelmiségiként az igazgatója lett. 1945-től a Nemzeti Parasztpárt Intéző Bizottságának tagja, majd parlamenti képviselője, a földreform végrehajtásának tevékeny részese.

Számos újságnak volt munkatársa. A háború éveiben a Kis Újság és a Szabad Szó riportereként dolgozott, a koalíciós években a Szabad Szó és a Március Tizenötödike szerkesztője. 1949-ben a Szabad Földhöz került, ahol négy évet töltött. Ezután az Új Hang, az Irodalmi Újság, a Falusi Vasárnap és a Képes Újság következett – közben 1954-ben és 1971-ben költőként József Attila-díjat kapott –, majd 1972-ben visszatért a Szabad Földhöz, ahol haláláig országjáró riporterként kereste a kenyerét. 1976. augusztus 30-án, hirtelen, 55 évesen hunyt el, életében tizenegy verseskötete és két regénye jelent meg, Pusztaiak című szociográfiai kötetét – melyben a Dombóvár környéki pusztákon élő emberek sorsát mutatja be – halála után, 1977-ben adták ki. 

Sipos Gyula mindig hitt abban, hogy dolga van a világon, és soha nem felejtette el, honnan jött. Hitt a becsületben is, és ami a koalíciós időszak után, a Rákosi-rendszerben történt, ezért is volt olyan nagy csalódás számára. Aztán jött 1956 ősze, a forradalom, ekkor – október 25-én – írta egyik legszebb, legmegrázóbb versét, Egy orosz katonáról címmel, melyet a Misztrál együttes előadásában is hallhatunk. S ha már zene, azt talán kevesen tudják, hogy Sipos Mihály, az 1973-ban alakult Muzsikás együttes alapító tagja és prímása az ő fia. 

Sipos Gyula számára a forradalom után még húsz év adatott. Egyre több keserűség gyűlt össze benne, erről tanúskodnak versei. Járva az országot, sokféle tapasztalatot szerez, s ő nem az az ember, aki elhallgatja ezeket. Nagy elégtétel számára, hogy az írók 1970-es közgyűlésén, amikor nem került a hivatalból javasolt választmányi tagok listájára, egy ott elhangzott ajánlásra mégis megválasztják, 1971-ben pedig ismét megkapja a József Attila-díjat. 

Szülőháza már nem áll a pusztán, az Alkotmány Szövetkezet, a polgármesteri hivatal és a Városszépítő Egyesület 1996-ban az egykori Dőry-kastély falán helyezett el emléktáblát ezzel a felirattal: „Tüskében született Sipos Gyula költő, 1921–1976, a kétkezi emberek világának hűséges krónikása. Emlékét kegyelettel őrzi Dombóvár város lakossága.” A tábla később lekerült a falról, 2018 februárjában avatták újra az árokparti fák alatt. 

A fiatal férfi, akit elsőnek megszólítok, meg tudja mutatni, hol van. De többet nem tud Sipos Gyuláról, mint ahogy az az idősebb asszony sem, aki az emléktáblával szemben lakik, s nem is hallott a Sipos családról. Egy-két embert megkérdezek még, de ugyanez a válasz. 

Én pedig hazatérve előveszem a verset, amelyet a költő 1956-ban egy orosz katonáról, illetve az édesanyjáról írt. Álljon itt emlékezetül…