Hiszek az igaz mesékben

Hadnagy Jolán Tófalvi Jolánként Korondon született, s aki ismeri, nem gondolná, hogy ennek már ötvenöt éve. Mert rajta mintha nem fogna az idő, olyan fiatalos és energikus ma is. Több mint harmincöt éve már, hogy Farkaslakán él, s azóta tevékeny tagja a helyi közösségnek. Hirdeti nyelvünk és Tamási Áron műveinek csodáját, a magyarság összetartozásának erejét, továbbadni igyekszik népmeséink igaz hitét. 

S ott van mindenütt. Szervezi a Tamási Áron Művelődési Otthon és az Ágnes-portán létrehozott kultúrcsűr rendezvényeit (itt lakott egykor Áron testvére, Ágnes, akinél az író – gyakran barátaival, pályatársaival – sok időt töltött), nincs ünnepi megemlékezés a két cserefa alatti sírnál vagy a közelében levő trianoni kettős keresztnél nélküle, s amióta Családmodell és gyermekvállalás a magyar népmesékben című könyve megjelent, a témáról előadásokat tart a Kárpát-medence településein Kolozsvártól Lengyeltótiig, Pancsovától Szadáig. Mindemellett három kórusban énekel – a Tamási Áron Egyesület általa alapított Énekes Madár Népdalkörében, a Zeng a Magasság Egyházi Kórusban és az Udvarhelyszéki Napkorona Népdalkörben –, s évekkel ezelőtt létrehozta a Virgoncz Gyermek Tánccsoportot a farkaslaki és környékbeli gyermekek meg a szülők, nagyszülők örömére. 

Hároméves volt, mikor a szüleivel Korondról Székelyudvarhelyre költöztek. Ott járt óvodába, iskolába, ott végezte az óvó-tanító képzőt középfokon, majd – már négy gyermek édesanyjaként – a Babes-Bolyai Egyetem udvarhelyi kihelyezett óvó-tanító képző szakán szerzett egyetemi diplomát. Férje, Hadnagy Géza – „aki által hadnagyi rendfokozatot szereztem”, mondja – tízgyermekes farkas­laki család legkisebb gyermeke, és gazdálkodó. Ötven tehenet tartanak, a tejet – havi 1700-1800 litert – a székelyudvarhelyi Lactis Tejgyárba viszik. Nemcsak Jolánnak, Gézának is gyönyörű a hangja, öröm őket hallgatni, ahogy együtt énekelnek, s szép párt alkotnak a táncban is. 

Harminchat éve, hogy házasságot kötöttek, és nemsokára megszületett Boróka, majd három fiú, Szilárd, Magor és Hunor. Borókáéknál már három unoka van, most már ebben is a fiúkon a sor. Édesanyjuk rendületlenül bízik a jóban, s abban, hogy ha az ember nemcsak noszogat másokat, hanem maga is jó példával jár elöl, akkor lesznek követői. Úgy látja, hogy bennünk, magyarokban – s ez alól a székelyek sem kivételek – erős a hajlam a pesszimizmusra, borúlátásra. Ő a kicsi gyermekektől a panaszkodó felnőttekig mindenkivel igyekszik úgy beszélni, hogy érezzék a figyelmet, a szeretetet, s azt, hogy másoknak szükségük van rájuk. Meg azt, hogy mennyi érték van bennük. Abban is, aki már magában sem bízik, vagy gondjaival túlságosan egyedül maradt. 

S itt jön a mesék, a népmesék világa – s igazsága. „Hiszek az igaz mesékben” – vallja Hadnagy Jolán, s könyvében és előadásaiban Tamási Áron Benedek Elekhez írt levelét idézi: „Mese kell nekünk! Szépségét zuhogtató, végtelenbe áradó, csodálatos mese, ahol rajongó, hősi magyar lelkünk nagy világosságú tüzek mellett táborozhatik.” Majd kifejti: a magyar népmese nem azt közvetíti, hogy minden rendben van, hanem abban erősít meg, hogy minden rendbe hozható, de ehhez utakat kell bejárni. Ilyen utak, példák, kódok vannak a magyar mesekincsben, amely számszerűségében is a világon az egyik legnagyobb. A mese tehát nemcsak „gyermekkategória”, hanem felnőttkorunkban is lelki táplálék lehet, s a bennük rejlő igazság útravaló gyermekeinknek, amit nemzedékről nemzedékre továbbadhatunk. 

S hogy miként jelenik meg népmeséinkben – mai kifejezéssel – egy egészséges családmodell és a gyermekvállalás, erre így felel: 

– Induljunk el az úton, lássunk világot, keressük a fényt – erre biztatnak a népmesék. Keressük meg a társunkat, a párunkat, életünk másik felét – a férfi a feleségét, a nő a férjét –, s fogadjuk Isten áldását, a gyermeket. Mert be kell laknunk ezt a földet, ami a miénk, teszem hozzá ezt itt, Erdélyben, de ez minden elszakított országrészre és az anyaországra is igaz. „…teljetek el annak a reménységnek erejével, melyet erről a földről az egész nép az élet természetes vágyával küld a világba” – üzeni a Székelyföldről Tamási a magyarságnak. Hittel és küzdeni akarással, nem borúlátással. 

S Hadnagy Jolán hite szerint, ha erre képesek vagyunk, nem maradnak el a csodák. Összetartozásunk jelképe is Farkaslaka – ez egyik könvve címe, s címlapján is egy Tamási-idézet: „Azt keressétek, ami összeköt!” Az összefogás csodát tett 2005-ben, az augusztus 23-i hatalmas árvíz után, amikor a szelíd Nyikó a délutáni felhőszakadásban őrjöngő fenevaddá változott, ölt és pusztított. Az áradat hét településen összesen tizenhat áldozatot követelt – Farkaslakán hárman haltak meg –, huszonkilenc lakóház omlott össze, kétezer házban és gazdasági épületben keletkezett kár. A helyreállítási munkákban a környék minden családja részt vett, s érkeztek a segítők és adományok a Kárpát-medence minden részéből. 

Ő akkor épp nem volt itthon, s a Nyikó mellett álló házukat is a csoda mentette meg – meséli Jolán. – A patak partján, a hídnál egy nagy törzsű, óriási gyökerű, terebélyes lombú fűzfa állt, s az megvédte a hidat és a körülötte álló házakat, köztük az övékét, fékezve a víz rohanását. De ezzel nincs vége a történetnek: mikor jött a tél és ágaira ráestek az első hópelyhek, a faóriás kidőlt. Valaki akkor azt mondta: ott, a fa mögött, az árvízben a Jóisten állt… 

Még egy könyvet kapok tőle, a címe: Tamási Áron nyomában Farkaslakán. Idézetek attól, aki egy itteni kicsi házból, s a két cserefa árnyékából – ahol most a teste nyugszik – elindult, hogy meghódítsa a világot. S rájött arra: „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.” 

Kinyitom a Jakab Emil káprázatos képeivel illusztrált gyönyörű könyvet, s olvasom Jolán előszavának első mondatát: „Tamási Áron csillaga Farkaslaka volt. Farkaslaka csillaga ma Tamási Áron…” 
– Farkaslaka nekem is az otthonom, a csillagom lett – Hadnagy Jolán ezzel búcsúzik. – Istennek, a családomnak és a falumnak köszönöm, hogy ez megadatott nekem.