A falujukért éltek

Tőle származik a mondat: „Betonból és aszfaltból nem lehet közösséget építeni.” Olyan ember hitvallása volt ez, akinek a vezetésével e két anyagból is nagyon sok minden épült a falujában, utcáktól a bölcsődéig, közterektől oktatási-kulturális ntézményekig. S hogy ezek az intézmények hogyan teltek meg az évek során tartalommal, arra talán jó példa, hogy nem az alig 1400 lelkes településről vittek el gyereket a több mint tízezres járási székhelyre, Kiskunmajsára, hanem onnan jár egy busznyi nebuló ma is a csólyospálosi iskolába. 
Á. Fúrús János (ez a rövid neve) hivatalba lépésétől kezdve egyre több rendezvény színesítette a falu életét a falunaptól a bálokig, a koncertektől a színielőadásokig. Lelkes közönség biztatta a helyi focicsapatot a hazai meccseken – a sportpálya öltözőjét is felújították –, s számomra megható volt, ahogy – nem is olyan rég – egy leégett tanya felújításáért összefogott a falu. Csólyospáloson ma is közel háromszázan élnek tanyán, s ott nőtt fel Á. Fúrús János is. 

Van egy díj, a neve: „Az év polgármestere Bács-Kiskun vármegyében”. A vármegye közel 120 településének polgármestere közül ezt a díjat 2022-ben Ábrahám-Fúrús Jánosnak ítélték oda. Két évvel ezelőtt pedig a faluközösség őt részesítette a Csólyospálos Kultúrájáért Díjban. Kiemelték határtalan munkabírását és remek szervezőkészségét, s hogy településének művelődése – és sportélete – valóban szívügye. Mikor egyszer megkérdeztem, hogyan bírja erővel, azt felelte, nagyon sokat köszönhet tanárnő feleségének. 
Körülbelül tíz éve, hogy megismertem őt, a csupa szív embert. S 2011-ben találkoztam először Szabó Mihállyal, Jakabszállás polgármesterével. A Lakiteleki Népfőiskola szervezésében a Kossuth Kollégium egyik kutatócsoportját vezettem, a Kecskemét és Kiskunfélegyháza környéki településeken élők pénzügyi tájékozottsága, szokásai, problémái volt a téma. Így kerültünk Jakabszállásra, ami megismétlődött a Kiskunsági Tanyakollégium idején, tíz évvel később. Szabó Mihálytól – és utódjától, Szabó György Róberttől is – nagyon sok segítséget kaptunk, s a véleményére, amely mögött rengeteg tapasztalat állt, mindig érdemes volt odafigyelni. 

Barátságunk megmaradt a kutatómunka végeztével is, többször hívott a Jakabszállási Népfőiskolára előadást tartani. A legutóbbi meghívás ez év január 20-ára szólt, az erdélyi Nyikó mente Értékfeltáró Kollégiumról beszélgettünk volna, filmvetítés kíséretében a résztvevőkkel. Ám ez az előadás sajnos elmaradt, mert az új esztendő Ábrahám-Fúrús János halálhíre után egy másik döbbenetes hírt hozott: örökre távozott a földi létből Szabó Mihály, Jakabszállás volt polgármestere, a Magyar Labdarúgó-szövetség Bács-Kiskun Vármegyei Igazgatóságának társadalmi elnöke, a helyi sportegyesület elnöke is. 

Utoljára – egy októberi napon – épp a focipályán beszélgettünk, akkor már nagybeteg volt. De valahogy úgy éreztem, a haláltól nem fél. Dolgozni, ameddig lehet, ez volt az elve, s élete utolsó napjáig dolgozott. Emberséggel, megértéssel, nem szűnő lelkesedéssel – és szerényen. A dicsekvés tőle távol állt. Ha nem néztem volna utána a kitüntetéseinek, talán nem is tudnám, hogy 2019 óta faluja díszpolgára volt, s munkájáért megkapta a Magyar Köztársaság Érdemkereszt ezüstfokozatát és a Magyar Érdemrend Lovagkeresztjét is. 
„Tanyasi gyerek” volt ő is, akárcsak Ábrahám-Fúrús János. Mezőgazdasági gépésztechnikusként végzett – János növénytermesztő gépészként –, s földet művelt a fiaival nyugdíjasként is. Mindkettőjüknek szent volt a falujuk és annak határa, a szülőföld, melyből vétettek, s amely most testüket rejti. 

Adassék nekik tisztelet – az utókor örök emlékezete!