Visszahív a rév

Ismerjük egymást réges-rég, számtalanszor megtettem vele az utat Szabolcs és Zemplén közt én is, de sose gondoltam arra, hogy egyszer nélküle megyek majd át a túlpartra. Legutóbb egy szép nyár eleji napon találkoztunk. Felhajtva a kompra nekidőltem a korlátnak, gyönyörködtem a víz fölött cikázó partifecskékben, s arra gondoltam, ha lenne még egy életem, egészen biztosan révésznek mennék. Mert van annál szebb dolog, hogy kint, a szabadban töltheti fél életét az ember? Aligha. 

Jó, télen egy kicsit hideg van, nyáron egy kicsit meleg, tavasszal sok a szúnyog, ősszel támadnak a pollenek, de amúgy szép, szabad életet élhet az ember. Ki ne vágyna ilyen sorsra? Ennek ellenére nem készült ő révésznek, cipésznek tanult. A hatvanas években ugyanis minden gondos szülő szakmát igyekezett adni fiúgyermeke kezébe, nehogy kocsisnak kelljen állnia szegény gyereknek. A téeszbe munkaegységért. Ami alig ért valamit. Válasszon valami ipart a gyermek, ott biztosabb a kenyér. 

Lénárt Feri falujában, Gávavencsellőn működött egy kimondottan jól prosperáló cipőipari szövetkezet, a legtöbb helyi fiatal ott kereste a boldogulást. Neki is oda vezetett az útja. De előtte ki kellett tanulni a szakmát. A távoli Miskolcon volt az iskola, de nem volt az baj, csak nehogy a téesz jöjjön. Elment hát Miskolcra tanulni. És letette becsülettel a vizsgákat, megszerezte a szakmunkás-bizonyítványt, s meg is kezdte a cipőipari karrierjét, de pár hónap után be is fejeződött az. Összeszólalkozott a szalagvezetőjével. Hogy min? Valami apróságon, már nem is emlékszik rá, mindenesetre úgy döntött, fordít élete szekerének rúdján. 

Magyarán otthagyta a kátéeszt. 
Lett is belőle nagy haddelhad! Nem a szövetkezetnél, hanem otthon. „Hát ezért tanultál? – tördelte kezét szegény édesanyja. – Mi lesz belőled, fiam? Hát a téeszben fogsz kikötni te is?” Így sopánkodott a mama, de a „gyerek” egyáltalán nem szomorkodott. Néhány napi töprengés után fogta magát, s elment a közeli Tokajba, ahol mégiscsak több volt a munkalehetőség, mint otthon, Vencsellőn. Ballagott át a hídon, gyönyörködött a Nagy-Kopasz szőlő borította hegyoldalában, aztán lepillantott a vízre. Mit lát? Egy méltóságteljesen cammogó hajót, a fedélzeten meg a személyzetet. Épp kártyáztak. 

Hát ez kell nekem, csillant fel a cipészkarrierjét nemrég feladó vencsellői fiatalember szeme, aki alig lépett kettőt, összefutott az egyik falubelijével. 
– Te meg mit keresel itt? – kérdezte a cimbora. 
– Munkát. 
– Jó-jó, de milyen munkát? 
– Olyat, ni! – mutatott le a kártyázó hajósokra Ferenc. 
– A vízügyesek épp matrózt keresnek. Ha szerencséd van, felvesznek – mondta erre a cimbora. 

És szerencséje volt. Felvették a 6-os uszályra matróznak a kormányos mellé. Ma is pontosan emlékszik a napra. 1969. június 8-át írták. Rengeteg volt akkor a munka a Tisza mentén. Épült a kiskörei vízlépcső, ahol tömérdek kőre volt szükség. Az pedig van Tokajban meg Bodrogkeresztúron bőven. Volt hét, mikor háromszor is fordultak, s egy idő után már ő maga lett a kormányos, mert időközben letett egy csomó vizsgát, köztük a kishajóvezetőit és az uszálykormányosit, de révészképesítést is szerzett, aminek később igen nagy hasznát vette. 

Már több mint tíz éve járta a Tiszát, s élvezte a hajósok szabad életét, de az egy idő után már kezdett terhessé válni. Ráadásul családot is alapított, s már nem is annyira volt izgalmas az állandó csatangolás. Kapóra jött hát a hír, hogy révészt keresnek a balsai kompra. Balsa meg Vencsellő gyakorlatilag egy település, ő is ismerte a kompot gyermekkorától, és ismerte a két öreg révészt, Kotricz Jánost meg Beleon Andrást is. S azt is tudta, hogy nem gyerekjáték az, amire vállalkozni készül. Itt sose tudni, mire ébred az ember. A folyó ugyanis nem tó, ahol hetekig mozdulatlan minden. A folyó maga a változás, jéggel, áradással, uszadékfával, és – és kiszámíthatatlanul viselkedő emberekkel. Itt egy kicsit pedagógusnak, de ha kell, egy parányit akár rendőrnek vagy pszichiáternek is kell lenni. Az ő mestereivel is előfordult, hogy a részegen hőbörgő utast a komp korlátjához kellett kötni, nehogy bajt hozzon magára, s másra. 
De nagyon sokat így se hezitált, hogy elvállalja-e a balsai ré­vész­kedést. 

– Ez volt 1980 nyarán. De mintha tegnap lett volna – mondja elgondolkodva most, negyvenhat év múltán, egy szeles, kora tavaszi napon. A Tisza partján állunk, a régi, felrobbantott híd pillérje mellett, s nézünk át a túlsó partra, ahol épp most köt ki a komp. Furcsa dolog, hogy Lénárt Ferenc nélkül. Kérdezzük is, hogy milyen érzés a partról nézni a révet. Nem mond semmit, csak elnéz a távolba. Aztán azt mondja később, nem múlik el nap, hogy le ne jönne a révbe. 

– Pedig lassan meg kell szokni a nyugdíjaslétet. Vagy talán vissza akar térni a kompra? – kérdezzük a metsző tavaszi szélben. 
Sejtelmes mosoly a válasz. Meg az, hogy még az sincs kizárva…