Száz év szeretetben

Majtán Istvánné csákvári olvasónk ajánlotta figyelmünkbe városa köztiszteletben álló emberét, a százéves Tamás Máriát. Mariska néni, aki 95 éves koráig szülővárosában élt, ma az adonyi Szűz Mária Gondozóház lakója. Századik születésnapján több mint nyolcvan családtagja köszöntötte, s a csákváriak közössége nevében Illés Szabolcs, a város polgármestere is.

Az olvasó oldalaDulai Sándor2026. 04. 20. hétfő2026. 04. 20.

Kép: „Testem, lelkem mindent megkap itt…" – Mariska néni unokaöccsével az adonyi Szűz Mária Gondozóházban, Fotó: Dulai Sándor, Forrás: Szabad Föld

Száz év szeretetben
„Testem, lelkem mindent megkap itt…" – Mariska néni unokaöccsével az adonyi Szűz Mária Gondozóházban
Fotó: Dulai Sándor Forrás: Szabad Föld

A Szűz Mária Gondozóház előtt Némedi István, Mariska néni unokaöccse vár rám. Szülei válása után nagyszüleivel napközben ő gondoskodott róla – meséli –, míg édesanyja a munkából haza nem ért. István gyakran látogatja, s most segít a beszélgetésben is, mert Mariska néni hallása már meggyengült. 

Kicsi asszony fogad odabent kerekes járókerete előtt – aki életében rengeteget dolgozott. Ma is maga veti be az ágyát, maga öltözködik, sajnos – mint mondja – másoknak segíteni már nem tud. De annál többet segített – öleli meg nagynénjét István –, amíg csak lehetett. 

Tizenkét gyermek közül negyediknek született. Kilencen érték meg a felnőttkort, s ma már sajnos rajta kívül egyikük sem él. Utoljára – 2023-ban – Imre testvére ment el, aki 1968-tól '95-ig a győri Révai Miklós Gimnázium igazgatója volt. Mariska néni gondozta idős korában István édesanyját is, halála után, öt évvel ezelőtt lett a Szeplőtelen Szűz Mária Szolgálólányai Szerzetesrend gondozóházának lakója. 

A tizenkét testvér közül kilenc érte meg a felnőttkort. A kép szüleik aranylakodalmán, 1969-ben készült. A lányok közt jobbról az első Tamás Mária. Fotó: Magánarchívum

Édesapja, Tamás János (eredeti nevén Tillinger János) kőművesmester tüzértiszthelyettesként négy évet töltött az I. világháborúban az olasz fronton, Isonzó és Piave mellett. Ezüst és Arany Vitézségi Éremmel tért haza, itthon 9 és fél hold földet kapott. Felesége, Schneider Erzsébet a sok gyerek mellett a háztartásban dolgozott. A család mélyen vallásos nevelésben részesült, az unokák közül Ugrits Tamást a múlt évben kanonokká nevezte ki Spányi Antal püspök, egy másik unoka, Tamás Gábor pedig ferences szerzetes. A dédunokák közül Tamás D. Ignác bencés szerzetesként ez év március 15-én tett örökfogadalmat Bakonybélben. 

Mária elemi iskoláit a csákvári zárdában, a Vincés nővéreknél végezte. Nem a matematika volt a kedvence – mosolyodik el unokaöccse –, a hittant és az olvasást viszont nagyon kedvelte. A mai napig szívesen olvas, bár szemének romlása már akadályozza ebben. Tanítónőjével, Ágnes nővérrel annak idős koráig levelezett. 

Életét a szolgálat, a szeretet tette teljessé. Nagy dolgokra anyagi értelemben soha nem vágyott. Szüleinek segített a kisebbeket nevelni, főzött, mosott, takarított. Szívesen dolgozott a vitézi földeken – melyekért később árendát fizetett a család –, a kertben, a szőlőkben. Sokat segített a templom körül is. Keszi József esperes atyát, aki a lelki vezetője, támasza volt, nagyon tisztelte. A plébános úr gyakran megfordult a családnál. Arra tanította: „Lányom, legyél mindig alázatos!” Tőle tanulta: „Imádkozni, hálát adni, engesztelni és utána kérni!” 

Tamás János családjával mindig támogatta a szegényeket, a rászorulókat. Hány és hány cigány család, koldus evett náluk – emlékezik Némedi István. – Egy cigány asszony a pajtánkban hozta világra a gyermekét – teszi hozzá nagynénje. – Édesanyám adott neki ruhákat, takarót, velünk voltak napokig. 

De nem maradtak ők sem magukra. Édesapja kőművesként Esterházy grófnál dolgozott, s a gróf egyszer annyi élelmet küldött a családnak, hogy Mariska alig bírta hazacipelni. Máskor a komornyik rakta tele étellel a kosarat. 

– Ott volt abban a kosárban a szeretet – fordul felém az egykori kislány, aki minden munkában örömét lelte, így cseperedett. Megtanult főzni, sütni – István szerint nem is akárhogyan –, a kemencében sütötte a kenyeret, a lángost, testvérei gyermekeit finom süteményekkel várta. 

– Kitalálta előre a gondolatunkat – folytatja unokaöccse. – Nem kért semmit cserébe, de mindig szót fogadtunk neki, ez volt a mi köszönetünk. 

Konyhalányként, tálalóként dolgozott a csákvári szanatóriumban 1965-től '80-ig. Itt is, mint mindenhol, nagyon jól érezte magát, munkatársaival mindenben segítették egymást. Egyszer azonban majdnem nagy baj történt: háromszáz literes üstben főzött, amikor hatalmas ütést érzett. Rövidzárlat okozta, és ma is úgy gondolja, Istennek köszönheti, hogy akkor nem érte halálos áramütés. 

Túl van két kéz- és két lábtörésen, az első alkalommal – amikor a kapája beleakadt a küllőkbe, s biciklivel elesett – a törött kezével (ezt is Istvántól tudom) még három órát kapált a szőlőben. Mára ez is emlékké vált, mint annyi minden, köztük a gyönyörű zarándokutak, Rómába, Lourdes-ba, Medjugorjéba, a czes­tos­howai Fekete Madonnához, Mária­cellbe, itthon is számos kegyhelyre, bazilikába. 

– Az érzéki dolgokra nekem nem volt késztetésem – mondja, mielőtt elbúcsúznánk tőle. – Nem gondoltam soha arra, hogy férjhez menjek, istenes életet akartam élni. Az idő elszállt, s lelkem, testem mindent megkap itt Adonyban, gondtalan az életem. Hálás vagyok a nővéreknek és a gondozóknak, Isten áldja őket minden kegyelmével! És imádkozom mindenkiért, minden ember üdvözüléséért. A békességért, a szeretetért…

 

Google News
A legfrissebb hírekért kövess minket a Szabadföld Google News oldalán is!