Horror a virágkancsóban

A növényi ragadozók száma jelentős a világon. Hat családjuk tizenöt nemzetsége ötszáznál is több fajt számlál, nem is beszélve a változatokról. A táplálék megszerzésének módja szerint háromféle nagy trükköt alkalmaznak: üregcsapdát, ragadós csapdát és csapócsapdát. Az áldozatul esett rovarnak persze mindegy, hogy melyik változatban válik táplálékká, de addig legalább vonzóbbnál vonzóbb formákban, színekben és illatokban gyönyörködhet. De ha már elvarázsolódott és besétál a színes, illatos virágcsapdák valamelyikébe, búcsút mondhat az életének. Vagy beleragad, vagy rácsukódik a csapda fedele, ezt követően a rovarfogó emésztőfolyadékot termel, ami elpusztítja, elemészti a rovart. Majd a csapda újra kinyílik és jöhet a következő áldozat.

A rovarfogó növények között az üregcsapdások, vagy más szóval a kancsókák köre a legnépesebb. Eredeti változataik Borneó és Madagaszkár szigetén, valamint Ausztrália északi partjai mentén élnek. Némely fajok akkora kancsókat növesztenek a leveleik végén, amelyekben több liter emésztőfolyadék termelődik, így a növény kisebb emlősök, madarak, hüllők megemésztésére is képes. Maga a kancsószerű képződmény, amelynek tetején akkurátus fedő is található, a levéllemez módosulása révén alakul ki; többnyire élénk színű, olykor taréj is díszíti.

A csapócsapdás növényi ragadozók levéllemeze két félre oszlik, felületükön érzékelő szőrök találhatók. Ezek révén észlelik a rájuk kerülő rovart, csapómechanizmusuk működésbe lép és a levéllemezek összecsukódnak. A csapócsapdások ismert faja a Vénusz légycsapója. Észak-Amerikából származik, a nedves, mocsaras, lápos területek lakója. Napjainkra igen megritkult szerte a világon, ezért védettséget élvez. Természetes változatai is nagyszámúak, amit a növénynemesítők újabb formákkal gazdagítottak.

A csapda működése egy kisebb csoda. A két csapdafélen található érzékelő szőrök csak a második érintésre aktivizálják a csapdát, így a véletlenül oda került porszem vagy egyéb szennyező anyag, de a túlságosan apró rovar sem hozza működésbe. Az ugyanis csak egy erősebb inger hatására, a nagyobb rovar érkezésére csukódik össze, így a növény mondhatni energiaoptimalizálást végez: csak akkor fektet be energiát (akkor csukja össze a csapdát), ha megéri: azaz ha nagyobb rovar esett bele.

A harmatfüvek (drozérák) és a rencefélék (közöttük a hízókák) fajai ragadós csapdával szerzik táplálékukat. Ezek rovarfogó levelének lemezén kétféle mirigy található. A nyeles mirigyek ragadós nedvet tartalmaznak (ebbe ragad bele a rovar), míg a nyél nélküliek az emésztőnedvet rejtik tömlőikben.

A hazai húsevő növényeink sorában kitüntetetett helyet foglal el a Somogy megyei Baláta-tóban élő aldrovanda (aminek sajnos még magyar neve sincs). Hínárszerű vízi rovarfogó növény, gyakran évekre eltűnik a tóból, aztán rejtélyes módon ismét megjelenik. A rencefélék közül négy faj él nálunk (köztük a lápi hízóka már szinte csak mutatóban létezik), a harmatfűfélék közül pedig csak egy, a kereklevelű harmatfű fordul elő.

Korábban a rovarfogó növények, mint növénytani ritkaságok, a botanikus kertek féltve őrzött kincsei voltak. Idővel kiléptek onnan, s szobanövényként kezdtek megjelenni. Napjainkra több változatuk is elterjedt, sőt meg is vásárolható. Különösen a trópusi drozérák népszerűek. Közéjük tartozik a Vénusz légycsapója, amely jól tartható a napfényes lakásokban.

Kattintson bármelyik fotóra és megnyílik a képgalériánk!