A móri mészárlás krónikája

A rendőrség nyomozása, az ügyészség vádképviselete és a bíróság ítélete alapján először olyanok kerültek rács mögé, akiknek ehhez a bűncselekményhez nem volt közük. Kovács Lajos, aki részt vett a nyomozásban, A mór megtette címmel a napokban megjelenő könyvében foglalta össze emlékeit – nemcsak az ominózus mészárlás felderítéséről, hanem a döglött ügyek osztályának élén megélt saját rendőri pályafutása utolsó állomásáról is.

– Kiről is szól a könyv? A móri vérengzésről vagy egy nyomozó pályafutásának utolsó néhány évéről?
– A kettőt nem lehet elválasztani egymástól. Könyvemben több gyilkosság felderítéséről írok, benne természetesen Móré a legnagyobb hangsúly. S mivel a saját benyomásaimat írom meg – hogy kérdésére válaszoljak –, a könyv inkább mégiscsak a nyomozóról szól.

– Ön már évek óta nyugdíjas, és a móri vérengzés óta is hét esztendő telt el. Miért éppen most szánta rá magát a közzétételre?
– Egyszerűen azért, mert most készültem el vele. A könyvet három évig írtam, ennek megfelelően az elején még több benne az indulat.

– Ezeket benne hagyta?
– Nem láttam volna értelmét, hogy lecsupaszítsam a kéziratot.

– Indulatának az az oka, hogy ez a nyomozás, finoman fogalmazva, nem tartozik a legsikerültebbek közé?
– Sajnos, ez így van. Bár vannak olyan kollégák, akik azt mondják, ma is mindent úgy tennének, mint annak idején, én önkritikusan bevallom, nem tartozom ezek közé.

– Például mit tenne másképpen?
– Két dolgot is. A helyszíni nyomozócsoport vezetőjeként nem lett volna szabad elkerülje a figyelmünket, hogy a tetteseket, amikor menekültek a városból, gyorshajtásért a közlekedési rendőrök megállították.

– A közlekedésiek jelentése szerint ez az ellenőrző posztok felállítását követően történt, s csak később derült ki, hogy valójában alig negyedórával a gyilkosság után.
– Ez igaz, de akkor is keresnünk kellett volna azt a bizonyos Skodát. A másik hibám az volt, hogy nem hangoztattam elég hangosan, erővel, meggyőzően, jó helyen: nem a Kaiser–Hajdú-páros követte el a gyilkosságot.

– Ezt már a nyomozás kezdetén is így gondolta?
– Természetesen nem. Amikor képbe kerültek, a többiekkel együtt örültem, hogy valószínűleg megoldottuk az ügyet. Aztán, a kihallgatások során egyre inkább meggyőződésemmé vált, hogy nem ők a hunyók.

– Meggyőződését még a jogerős ítélet után sem rejtette véka alá, amit Bolcsik Zoltán, a Szervezett Bűnözés Elleni Igazgatóság első embere, egyben a móri nyomozás felderítéséért felelős rendőri vezető – s nem mellesleg az ön főnöke – egyenesen árulásnak minősített.
– Amit természetesen kikértem magamnak. Szakmai különvéleményem volt, aminek a lehetősége nemhogy árulás, de éppen az ilyesmi viheti előre a nyomozást.

– Mindenesetre megfordult a fejében, hogy minősítésével célja van a rendőri vezetőknek, nevezetesen: kérje a nyugdíjazását a döglött ügyek osztályának éléről, s evvel szálljon le például a Fenyő-ügy nyomozásáról.
– Valóban megfordult a fejemben, hogy mindezzel ezt akarják elérni.

– A kéziratot olvasva néha úgy éreztem, hogy sértettség szól önből.
– Magam is nehezen tudom eldönteni, hogy mit érzek. Ha jó napom van, azt gondolom, hogy nincs bennem sértődöttség, ha borúsabb az idő, azt, hogy igen.

– De azért elégtételt csak érez azért, hogy az idő önt igazolta…
– Örülök, hogy minden jel arra mutat: végül megoldódott az ügy, rács mögé került az, aki a szörnyű tettet elkövette.

– Visszatérve a nyomozáshoz, önt tehát levették a bűntény felderítéséről. A könyvében nehezményezi is az intézkedést…
– A bűncselekmények felderítése két szakaszból áll, nyomozatiból és, az akkori szóhasználattal élve, vizsgálatiból. A nyomozati szakasz, amiben én is jeleskedni szoktam, addig tart, ameddig nincs meg az elkövető, utána már a vizsgálók veszik át az ügyet.

– Éppen ezt válaszolta Bolcsik Zoltán egy újságírónak, amikor az ön mellőzésének okát firtatta, jóllehet önnek ezt azzal a „bűnével” indokolták, hogy szóba állt Kaiserék ügyvédjével… De azt, ugye, jól látom, hogy hiányolta az ügyben a nyomozók közötti híráramlást?
– Valamennyien szerettünk volna többet tudni, ez magától értetődik. Egyes rendőri vezetőknek viszont az a véleménye, hogy minél többen tudnak valamit egy ügyről, annál nagyobb az esélye annak, hogy hírek szivárognak ki.

– Az viszont nem titok, hogy a nyomozás elején, kezdve a helyszíneléssel, mintha őskáoszt tapasztalt volna.
– Ez is így szokott lenni minden nagy horderejű ügynél, nincs ebben semmi különös. Egy hét alatt azonban beállt a nyomozás szokásos rendje.

– Ezek szerint tehát csak a laikus számára elképzelhetetlenül hosszú idő az egy hét ilyen esetekben. Gondolom, nem természetes, hogy alig néhány órával a mészárlást követően már Horváth Szilárdot, a zálogházi rablásokról elhíresült bűnözőt kezdték keresni, mivel tévesen azt hitték, hogy a mobilja a móri átjátszón forgalmazott. Hogyan lehetséges ekkora tévedés?
– A kezdeti információdömpingben torzult el a hír.

– Ráadásul még azelőtt feltették a fényképét a világhálóra, hogy megmutatták volna a szemtanúknak, evvel pedig befolyásolták az emlékezetüket.
– Ez tudtommal egy sajtóosztályos civil kolléga sara.

– Végül kiderült, legalábbis az első fokú ítélet szerint, hogy a bűntényt Weiszdorn Róbert és Nagy László követte el. Könyvében azonban nem zárja ki százszázalékosan annak a lehetőségét sem, hogy volt egy harmadik bűnöző is.
– Száz százalék ilyen horderejű bűncselekményekben csak elméletben létezik. Nagy László börtönnaplója szerint valójában egy bizonyos szerb Radó követte el a mészárlást, Weiszdorn azonban összesen csak két elkövetőről beszél, beleértve saját magát.

– Az elkövetők szétlőtték a bank számítógépeit irányító modemek egy részét. Okáról azóta is legendák keringenek, beleértve a politikai indíttatást. Ennek valójában mi értelme lehetett?
– Csak találgatjuk.

– Ráadásul mindössze nyolcmillió forintot vittek el, ellenben lelőtték azt a banki alkalmazottat, aki ki tudta volna nyitni számukra a mesés összegeket tartalmazó páncélszekrényt.
– Sajnos, ennek az oka sem ismert.

– Viszont a vizsgálati fogságban hagyták, hogy öngyilkos legyen mindezen titkok tudója, Nagy László – ami újabb találgatásokra adott okot.
– Hogy az öngyilkosság lehetőségét nem zárták ki, valóban nagyon nagy hiba volt, ám megakadályozása tudomásom szerint nem a rendőrség, hanem a büntetés-végrehajtás feladata lett volna – ha ugyan kérte a rendőrség a huszonnégy órás figyelését. Erről azonban már sajnos nincs információm.

– Ön végül 37 év szolgálat után, amit mindvégig gyilkossági ügyek felderítésével töltött, nyugdíjba ment. Könyvében azt írja, hogy ez már nem az a rendőrség, ahová felszerelt.
– Valóban, de ezen nincs mit csodálkozni. Ennek talán az az oka, hogy akkor fiatal voltam, s egészen más szemmel láttam a világot és a rendőri hivatást, mint most.

– De azért, gondolom, a mienkénél hatékonyabban működő demokratikus rendőrséget is el tudna képzelni…
– A mélyponton szerintem már túlvagyunk, az inga közelít az ideálisnak tekinthető közép felé.

– Ehhez járulhat hozzá a könyve is?
– Szeretném, ha így lenne. Bizonyos körökben bizonyára elítélik az őszinte hangot, de rájuk nem tudtam tekintettel lenni. Amíg aktív nyomozó voltam, számos visszásságot érzékeltem, s ezeket nem hallgatom el. Célom azonban nem az, hogy bárkit is megbántsak az írásommal, hanem hogy a hibákat kiértékelve, a következtetéseket levonva hatékonyabban derítsék fel a gyilkosságokat. A testületért haragszom, nem ellene.

A sorozat legújabb darabját – Halott a bögrecsárdában címmel – a Szabad Föld ma megjelent 48. számában olvashatják!