D. Tóth Kriszta: Az írással lett kerek az életem

Ha az élet döntési helyzet elé állított, a legtöbbször a változásra szavaztam – mondja D. Tóth Kriszta, az m1 Híradójának szerkesztő-műsorvezetője. Ha valakinek, hát neki elhihetjük, hogy időnként érdemes a járatlan utat választani.

BulvárCsóli Virág2009. 11. 28. szombat2009. 11. 28.
D. Tóth Kriszta: Az írással lett kerek az életem

A brüsszeli tudósítói poszt ugyanis nem csak a karrierjében számított mérföldkőnek, magánéletét is jelentősen megváltoztatta. A többi között ennek köszönhetjük népszerű sorozatát az egyik női magazinban, amelynek főszereplője kislánya, Lola. Az újságban megismert történetek pedig mostantól mesekönyv formájában is tovább élnek: megjelent ugyanis a Lolamesék első része, sőt mellékletként egy rajzfilm is készült.

Újabb jeles nap vonult be az életedbe: 2009. november 3-a ezúttal azt a dátumot jelenti, amikor megjelent mesekönyvsorozatod, a Lola-mesék első része. Hogyan jött az ötlet?
– Minden egy budai kávéházban kezdődött az év elején, amikor a kiadó két munkatársa találkozóra hívott, hogy a tavaly megjelent könyvem folytatására beszéljenek rá. Én mit sem sejtve ültem le velük és meglepett, hogy folytatást szeretnének. A gesztus – nem tagadom – jólesett, hiszen a könyv minden különösebb hírverés nélkül igen nagy példányszámban fogyott. Ám mégsem éreztem helyénvalónak, hogy ilyen kis idő eltelte után megjelenjen a második rész, hiszen a Lolával az élet hosszú érlelődési folyamat eredményeként született, minden nyomás és sürgetés nélkül, akárcsak egy háborítatlanul születő gyerek. Egy ötlet azonban már régóta foglalkoztatott, de csak mélyen elrejtve, az agyam egyik eldugott szegletében: mégpedig az, hogy ha folytatást nem is, de egy mesekönyvet szívesen írnék, ami Lola szemén keresztül láttatja a mai óvodások világát. Mivel televíziósként vizuális típus vagyok, szinte azonnal megjelent a szemem előtt, hogy kiváló illusztrátorunk, Faltisz Alexandra – aki már az újságban is megjelenítette Lolát – hogyan fogja megrajzolni ezeket a történeteket. Egy olyan romlatlan és izgalmas gyerekvilágot álmodtam meg, ahol a felnőttek csúszdáznak, a barátságok örökké tartanak, a palánta pedig az égig ér. A kiadó munkatársainak tetszett az ötlet, sőt, továbbgondolták, és előálltak azzal, hogy készítsünk a történetekből rajzfilmet is, amit a könyvsorozat egyes részei mellé csomagolhatunk. Így hát belekóstoltam a forgatókönyvírásba, ami szintén egy addig ismeretlen világot nyitott meg előttem, de minden pillanatát élveztem. Egy tehetséges, fiatal csapattal pedig úgy vélem, sikerült életre kelteni mindazt, amit elképzeltünk.

Ezek szerint az írás egy teljesen más perspektívát nyitott meg előtted, mint amit televíziósként megtapasztalhattál.
– Úgy érzem, sikerült megtalálnom az egyensúlyt a televízió és az írás között, hiszen a kettő kiegészíti egymást: az írás olyan kreatív energiákat mozgat meg, amelyek használatára esély sincsen a tv-ben, és ez fordítva is igaz.

Közben egy újabb, egészen más hangvételű könyvre is készülsz, amely elhunyt édesanyádról szól.
– Az édesanyámról készülő regény – és csak óvatosan merem regénynek nevezni, hiszen egy televíziós újságírónak sokféle előítélettel kell megküzdenie, ha az irodalommal kacérkodik – a saját terápiám is egyben. Már most, amikor csak az előkészületek zajlanak és felkeresem édesanyám gyerekkori barátait, közeli ismerőseit, gyakran elbizonytalanodom, mikor és hogyan merjek belekezdeni. A regényíráshoz bátorság kell, és még ki kell érlelődnie mindennek ahhoz, hogy azt a nagyszerű személyiséget, aki édesanyám volt, egy könyv lapjain jeleníthessem meg.

 

Tulajdonképpen a Lola születésével megtalált írás tette kerekké a világodat?
– Sokféle energia felszabadul egy nőben akkor, amikor gyermeke születik, és bár kamaszkoromban írogattam novellákat, verseket, igazán ismertté a televízió¬zás tett. Lola születésével törtek felszínre ismét azok a rejtett vágyak, hogy az írás által is kiteljesedhessek. A korábban csak asztalfióknak írt történeteket megmutattam Molnár Gabriellának, a lap főszerkesztőjének, aki fantáziát látott bennük, így elindulhatott a rovat. Az a műfaj, hogy egy más módon ismertté vált ember őszintén ír a gyermekneveléssel kapcsolatos örömeiről, félelmeiről vagy kétségeiről, merőben újnak számított akkoriban, de hamar megszerették az olvasók. Az, hogy a férjemmel megbeszéltük, nem szeretnénk Lolát a nyilvánosság előtt mutogatni, okozott ugyan némi küzdelmet, de mára elfogadták ezt a döntésünket is. Úgy gondolom, mindenkinek joga van eldönteni, hogy mit szeretne megmutatni a magánéletéből és mit nem, de így, hogy nem tesszük oda a lányunk arcképét minden egyes cikk mellé, ezek a történetek bármelyik hasonló korú kisgyerekről szólhatnak.

Lola is Brüsszelben született, a sorozat is ott indult el, kis idő leforgása alatt rengeteg változás történt veled. Mintha az ismeretlen, amit a külföldi tudósítói munkával választottál, egyúttal megoldást jelentett volna sok, addig függőben lévő dologra.
– Nem vagyok ezoterikus típus, de én is úgy vélem, hogy a sors keze is közrejátszhatott az akkori történésekben. Mind szakmailag, mind magánéletileg Brüsszelben értem be. Sokan furcsállták, hogy a kényelmes híradós széket egyszer csak egy jóval munkásabb tudósítói állásra cseréltem, de az ott tapasztaltak kárpótoltak mindenért. Igazi öreg rókák mellett dolgozhattam, akik több évtizedes tapasztalattal a hátuk mögött is óriási alázattal vetették bele magukat a munkába, ültek be háttérbeszélgetésekre, hogy abban a néhány percben, ami egy tudósításra jut, minél több információt tudjanak nyújtani. Nem mellesleg pedig ott voltam azoknál a fontos európai eseményeknél, amelyek a frissen csatlakozott Magyarország életét is befolyásolták. Többnyire az én döntésem volt, hogy milyen témával jelentkezem be, hogyan dolgozom fel az adott eseményt, azaz nagyfokú szabadságot is adott. Közben pedig megismertem a férjemet, megszületett a kislányom, bölcsebb és talán higgadtabb is lettem. Mégis úgy éreztem három év után, hogy vissza kell jönnöm. Ezt igazán csak az értheti meg, aki már élt külföldön. De a döntésemben sokat segített, hogy Alex, a férjem is úgy gondolta, szeretné megismerni Magyarországot, ahonnan a felesége és félig a lánya is származik.

Az, hogy a brüsszeli évek nyomot hagytak a személyiségeden, úgy vélem, a képernyőn is látszik. Mostanában pedig a televíziózás és az írás mellett egyéb felkérések is megtalálnak. A Magyar Rákellenes Liga egyik arcaként a Célkeresztben, a tüdőrákkampányban vállalsz szerepet, illetve egyik aktivistája vagy az Italoskarton Egyesületnek.
– Édesanyám tüdőrákban halt meg, ezért kötelességemnek is érzem, hogy a Magyar Rákellenes Liga kampányában részt vegyek. Minden évben egy nagyszabású szűrőnap koordinációjában, illetve az ismeretterjesztésben veszek részt. Nagyon fontos, hogy minél többen tudjanak arról, hogy ma már a tudománynak hála, rengeteg terápiás módszer létezik a betegség kezelésére, az idő pedig sokat számít. A környezetvédelem is szívügyem, már csak azért is, mert én is így élem az életem, és ebben a szellemben nevelem a lányomat. Olyannyira, hogy amikor az újságpapírt egy alkalommal a szemetesbe akartam dobni, Lola rám szólt, hogy annak a szelektív gyűjtőben a helye.

Ez a sokféle feladat bizonyára nagy energiát követel. Időnként azonban szükség van pihenésre, elmélyülésre, töltekezésre is. Te a jógát választottad.
– Sajnos, manapság valóban nem sok időm van foglalkozásokra járni, de a jógában az a jó, hogyha az ember elsajátította az alapokat, otthon is végezheti a gyakorlatokat. Több barátom kipróbálta már a bikram jógát, amit egy 38-40 fokra felfűtött teremben végeznek, és így jóval intenzívebb hatást érnek el mind fizikailag, mind szellemileg. Ha időm engedi, ezt a jógatípust én is szeretném kipróbálni, illetve Alex igyekszik rábeszélni, hogy járjunk el futni. Bár a futás nem tartozik a kedvenceim közé, azt érzem, hogy szükségem van a rendszeres testmozgásra, így lehet, hogy beadom a derekam.

Google News
A legfrissebb hírekért kövess minket a Szabadföld Google News oldalán is!

Ezek is érdekelhetnek