A mesélő: zsaruból lett magánnyomozó

Vizsolyban nőtt fel. Göncön a szőlész-borász szakot inkább a borkészítés miatt végezte el, de a szakmában egy percet sem dolgozott. Gyerekkorától a krimik érdekelték. Az Angyal-, Maigret-, Derrick- meg Kojak-sorozatok. Naná, hogy érettségi után a rendőrtiszti főiskolára jelentkezett.

– Friss diplomával a miskolci városi főkapitányság életvédelmi nyomozójaként kezdtem dolgozni. Zutty, a mély vízbe, 22 évesen! Ráadásul akkor nősültem. Vizsolyban ismertem meg a páromat, aki, ellentétben az amerikai filmek folyton sértett rendőrfeleségeivel, máig bírja mellettem a gyűrődést. Mi a hirtelen, rendkívüli, gyanús haláleseteket vizsgáltuk, és hozzánk tartoztak olyan „finomságok” is, mint a rablás, az erőszakos közösülés stb. Felderítőmunkát végeztünk, és ha idegenkezűség jeleit találtuk, továbbgördült az ügy. Akták dögivel!

A nyár a vízi hullák és önakasztások dömpingje volt, néha egy nap 10-15 helyszínre is mentünk. Idővel hozzáedződtem a hullákhoz, viszont imádkoztam, hogy égési és vasúti ne legyen közöttük. Megvan az oka. Vizsolyban kétévesen veszítettem el a 37 éves édesanyámat. Benzinben foltot mosott, ami a sparheltnél ráömlött a ruhájára, és egy szikra miatt halálra égett. A nővérem 27 évesen éppen Miskolcra készült, és az állomáson a sínek közé botlott, halálra gázolta a vonat. Imám nem teljesült, sajnos voltak ilyenek is. Sok-sok szörnyűség!

Szinte fellélegeztem, mikor a régi budapesti R csoport mintájára Miskolcon is megszervezett akciócsoport vezetője lettem. Persze, az se volt leányálom! Mi voltunk a „Csontbrigád”, folyton razziáztunk. Éjszaka kis buszokkal jártuk végig az akkori idők kétes hírű szórakozóhelyeit, lerobbant telepeit, galeriket igazoltattunk. A mai fiatalok elképednének, ha tudnák, hogy a munkanélkülieket is „begyűjtöttük”. Akkor ez volt a törvény.

Hogy hány éjszakát töltöttem pihe-puha ágyban? Keveset. Sokszor le se feküdtem. Akkor ragasztotta rám egy gyakran velünk tartó helyi újságíró, Szántó Pista barátom a „miskolci éjszakák hőse” címet. A bűnözők meg Rokkónak hívtak, mert akkoriban egy fura kalapot hordtam; megvan most is. Sokuktól kaptam fülest, és ezt valahogy mindig megháláltam.

Az akkori közbiztonságról úgy véltük: rosszabb már nem lehet! És lám, hova jutottunk! Ma biztosan használnám a pisztolyomat, de 25 éves rendőri pályafutásom alatt sose volt rá szükség. Csak egyszer, mikor egyedül vártam erősítésre. Akkor se lőttem, csak fejbe vágtam vele egy nőt megerőszakoló banda rám rontó tagját. Mindig ügyeltem rá, hogy a helyzet ne fajuljon véressé.

Az akciócsoporttól 1989-ben a gazdaságvédelmi osztályhoz tettek vezetőnek. Na, a „fehérgalléros” bűnözőkből is jóval többen vannak most! Mikor éveim alapján elmehettem nyugdíjba, kiszálltam. Két évig jogtanácsosként dolgoztam, majd beindítottuk néhány társammal ezt a magánnyomozó irodát.

Az Egy zsaru elmondja című könyvemet egyedül írtam, nem kértem segítséget. Igen, jól érzi a sztorikból, a „balhés nehézfiúk” tiszteltek. Amikor egyszer a kihallgatáskor elaludtam, mert már három hete talpon voltam, a rabló ébresztgetett: „Gyula bátyám! Be kén’ fejezni eztet!” A pisztolyom ott hevert az asztalon, megléphetett volna – de nem tette meg velem. Folytatni akarom, mert töredéke sincs benne a könyvben annak, amit átéltem. Ha még egyszer születnék, akkor is rendőr lennék!