Hová tűnt Beri Ary?

Bizonyára sokan emlékeznek még az egyik pillanatról a másikra felfedezett ózdi srácra, akinek óriási népszerűséget hozott az 1985-ben mozikba került Szerelem első vérig, majd az 1987-es Szerelem második vérig. (Tizenöt évvel később készült még egy záró történet, Szerelem utolsó vérig címmel.) Beri Arynak Pillangók néven zenekara is volt, tulajdonképpen ekkor szemelték ki a filmesek. Mindent a véletlennek és a szerencsének köszönhet.

Most Berencsi Attilával budai pinceműhelyében találkozom. Akár mázlistának is tarthatom magam, hisz fölöttébb megválogatja, kiket enged közel magához. Nem szeret nyilatkozni, hosszú évekig nem állt szóba újságíróval, még most is előfordul, hogy a megbeszélt interjút lemondja. Az sem szokványos, hogy enged betekinteni az alkotómunkájába, festés közben beszélgetünk.

– Éppen csak megvolt a Szerelem első vérig bemutatója, én már tudtam, hogy az ezzel járó népszerűséget nem nekem találták ki – vallja be a szavait megfontoltan formáló, gondolataival el-elkalandozó Attila. – Sőt kifejezetten kerültem a nyilvánosságot. Ha valakinek csak az számít, hogy mennyit szerepel a médiában, ott nagy bajok vannak. Mára ebből visszataszító verseny lett: olyanok áhítoznak a sztárság után, akik semmit nem csinálnak.

Kicsit mintha ellentmondásos lenne a dolog. Attila összesen öt filmben szerepelt, a Túsztörténetben nyújtott alakításáért színészi különdíjat is kapott egy külföldi fesztiválon, mégsem akarta az efféle hírnevet, nem tudott mit kezdeni a hisztérikus rajongással sem. Azt mondja, nem dolgozott meg érte. Ám ha ő maga tesz a siker érdekében valamit, azzal könnyebben megbékélt volna.

– Biztosan körön belül maradhatok, ha azt akarom – gondolkodik el Berencsi mester két ecsetvonás között. – De én nem akartam. A filmek által nem változtam meg, senki nem is tudott megváltoztatni.

Korábban Ózdon élt, ahol csellózni tanult, voltak elképzelései a jövőről. Amikor felköltöztek Pestre, megtört a korábbi lendület, a csellózást is abbahagyta. Határozottan állítja: nem nyelte be Budapest. A mai napig kívülálló tud maradni. Itt lakik, ez az összes kötődése. Szereti rábízni magát a sorsra. Nem siránkozik, megelégszik azzal, amit az élet hoz. Gyakran álmodik. Ekkor intézi el a komoly dolgait, s önmagával is képes elszámolni.

Meglepő őszinteséggel hallok arról, hogy számára a festészet elsősorban a megélhetést jelenti. Reneszánsz olasz festők műveit másolja dúsgazdag megrendelőknek, ez a legjobb iskola számára – valamiből ki kell fizetni a műhelybérletet is. Az „ipari tevékenységen” túl szívesen kísérletezik, élénk színeket felvonultató absztrakt művei igazán egyediek.

Elmélyedünk a festészet rejtelmeiben, majd hirtelen fordulattal megint a múltban találjuk magunkat. Pokol is volt az élete: megismerte a hajléktalansorsot, utcára került. Az ezredforduló után elment Londonba, ahol hat hónapig mosogatásból élt. Tűrőképességből, megbocsátásból kemény leckéket kapott.

– Én egy lépést sem teszek saját magam érdekében, így aztán különös jelentősége van annak, hogy néhány fővárosi vállalkozó mellém állt – mutatja az alkotóművész a Neon dalok című albumot, melyben dalszövegei, versei és festményei sorakoznak. – Hogy nem az üzlet motiválta őket, az egészen biztos, hiszen a könyv és az új zenéimet tartalmazó lemez is letölthető az internetről.

Beri Ary nem tűnt el, csak a csendet választotta. Felnőttként, 44 évesen Berencsi Attilaként jár-kel köztünk. Kissé elszaladt fölötte az idő, pocakot is eresztett. Akik szívdöglesztő tiniként emlékeznek rá a filmvászonról, azok biztosan elmennének mellette az utcán. Elég sok időnek kellett eltelnie, hogy ilyen könnyen elrejtőzhessen. S nagy öröm ez számára.