Utazás

Vagy huszonöt éve nem járt odahaza. A főváros szélén élt. Amikor a házát építette, még búzamezőkre látott az ablakból. Az alap ásásánál két falubeli barátja segédkezett. Akkor beszélgették végig utoljára az éjszakát. Délelőtt összevesztek valamin. Egyikükkel nem találkozott többet, a másikkal még ritka leveleket váltott.
Pár éve szálkás betűkkel telerótt franciakockás lapról olvasta a tudósítást az egyik haláláról: részegen kanyarodott biciklijével egy motor elé. Nem ment el a temetésre. Nincs kire hagyni a kutyákat, mentegetőzött a távolmaradásért, csak úgy magának. Négy korcsot tartott, azokkal beszélgetett néha. Meg a boltoskisasszonyokkal és a nyugdíjjal havonta zörgető postással. A szomszédokkal még költözéskor összeveszett.
Újabban egyre többet mélázott agyonforgatott történelmi és földrajzi könyvei fölött. Olykor levette vastag, fekete keretes szemüvegét, s csak nézett maga elé. Mint tegnap is. Akkor döntötte el, hogy meglátogatja egykori barátját. Ebédidőben szállt le a vicinálisról. Sárgán, szárazon ragyogott a nyár, s az átépített állomás ismeretlenként fürkészte az aktatáskás öreget. Az meg-megállva baktatott barátja háza felé. Ismerős volt minden – és idegen.
Az asszony fekete ruhában nyitott kaput. Megismerték egymást. A férfi barátja nevét kérdezte. Hogy hol van. Tavaly vittük ki a temetőbe, mondta sírós hangon az asszony. Későn jött.
Aztán megebédeltek. Tegnapelőtti húsleves került elő a hűtőből meg főzelék. Beszélgettek egy órácskát, ám az öregember később se tudta felidézni, hogy miről. Azt mondta, visszamegy a korábbi vonattal, de egy darabig még a faluban bóklászott. Időnként ismerős arcokat látott. Nem köszöntek rá, neki se volt kedve beszélgetni. Már nem sietett sehová. A kutyákról is megfeledkezett.