Beleden kezdődött a gyórói tanév

Velem szemben kisfiú ül, Patrik. A világért sem nézne rám, hiába próbálkozom bármiféle trükkel. Fontosabb most neki a dolga. Néha feláll, aztán visszaül, ide-oda forgatja a fejét, leginkább az utat figyeli.
Patrik ma megy először iskolába.
– Szép a táskád – igyekszem a kegyeibe férkőzni.
– Igen – hagyja rám elfojtott mosollyal, aztán tovább nyújtogatja a nyakát a busz ajtaja felé.
– Látom, nagyon vártad már, hogy iskolás legyél – próbálkozom még, de ezt már valószínűleg meg sem hallotta. Az autóbusz megáll, ő pedig indul az ajtó felé.
– Még nem szállunk le – nyúl a jókötésű kisfiú után Horváthné Krétai Ilona, a beledi iskola pedagógusa, ahová ezentúl az alig több mint négyszáz lelkes Gyóróból a gyerekek többsége jár.
Néhány kilométert utazunk csak a Volán-buszon, összesen talán hatot. A járművön tíz-tizenöt diák és két felnőtt. Mindketten a gyerekeket kísérik. Mást nem is igen látok a menetrend szerinti járaton.
– Pedig egyébként nem bátortalan – figyeli Patrikot a tanítónő.
– S ön hogy látja, hogy volna jobb neki? Ha Gyóróban kezdené a tanévet, vagy ha Beleden?
– Az ilyen kicsiknek talán jobb, ha a szülőfalujukban járnak iskolába. Felsőben persze már más a helyzet, ott szükség van a szaktanárokra – siet hozzátenni.
– Az sem okoz gondot, hogy mind a három évfolyamnak közös órákat tartottak?
– Nem – feleli határozottan. – Ugyanannyit tudtak, mint a mi gyerekeink, akik külön-külön osztályokban tanultak. Csányi Tamás, a tanítójuk remek munkát végzett.

Hét helyett hatkor
Beled főterén szállunk le, az iskola előtt. A téren asszonyok állnak, a gyerekek szülei, akik kocsival követték a buszt.
– Eddig hétkor kellett kelnünk, most egy órával korábban – méltatlankodik Kovács Józsefné.
– De hiszen nem tartott egy óráig az út – jegyzem meg. Negyed nyolckor szálltunk fel Gyóróban, és fél nyolc után pár perccel már Beleden voltunk.
– Nálam bonyolultabb a helyzet – feleli –, mi Himódon lakunk, onnan kell kocsival átvinnem Alexet Gyóróba a buszhoz.
Az udvaron beszélgetünk, a gyerekek sorban állnak, várják a Rábakecöl és Edve felől érkező iskolabuszt. Az iskola falánál idősebb férfi figyel, Ötvös László, a gyórói polgármester, mellette Tompáné Balogh Mária, a beledi faluvezető. A busz megérkezik, indulunk fel a lépcsőn az emeletre a gyerekekkel. A harmadikosok termében érkezünk az órakezdésre. Az osztály nem zsúfolt, de telve gyerekkel.
– Én viszont mindenképpen ide írattam volna Dzsenifert – lelkendezik Hajdúné Füleki Erzsébet. – Amikor akkora voltam, mint ő – mutat a szép, szőke kislányra –, Fertőbozon laktunk. Ott már akkor sem volt iskola, Nagycenkről jártunk át. S ennek semmiféle hátrányát nem éreztem. Sőt, inkább kalandként éltem meg, később az idegenek között is bátrabban mozogtam.

Kilenc óvodás
Nyolc óra van, becsengetnek, az iskola hirtelen elcsendesedik. A két faluvezetővel ballagok le a lépcsőn.
– Nem volt más lehetőségünk – foglalja össze az iskolabezárás okát Ötvös László. – Már így is szinte minden pénzünk erre ment rá.
Tizenketten kezdték volna a tanévet, ám ehhez már csak az alapnormatívát kapnák meg, amiből képtelenség fenntartani az intézményt. A felsősök pedig a szomszédos Cirákra jártak át, oda hárommillió forintot fizettek évente.
Most viszont hirtelen leesett a vállukról az iskolafenntartás terhe, a belediek egyetlen fillért sem kérnek a gyórói gyerekek tanításáért.
– Hogyan tudják ezt megtenni?
A kérdést már hivatalában teszem fel Tompáné Balogh Máriának.
– Nagyon egyszerű. Jobban ki tudjuk használni az ötszáz férőhelyes iskolánkat – magyarázza a polgármester asszony.
Beledre ettől a tanévtől már háromszázhatvan tanuló jár, száztíz a környező falvakból. Egy részük iskolabusszal, a többiek a Volánnal. Szerették volna, ha mindannyiukért járművet tudnának küldeni, ám idén erre nem írtak ki pályázatot. A bérletet az iskola veszi meg, a kistérségi normatívából kitelik.
– A pedagógust így is, úgy is fizetnünk kell, a tantermeket is fűteni, de minél több a gyerek, annál több a normatíva.
Elsőből két osztályt is indítottak, másodikban közel harmincas a létszám, harmadikban harminchárom, negyedikben harminchat.
– Nem túl sok a gyerek az osztályokban? – kérdezek rá.
– Kiváló tanítóink vannak…
Minél többet beszélgetünk, a történet persze annál inkább árnyalódik. A gyórói gyerekek egy részét ugyanis a szüleik végül a faluval csaknem összenőtt Cirákra íratták be, egy alapítványi iskolába. A beledi önkormányzat természetesen szerette volna, ha a ciráki iskola is hozzájuk tartozik, s akkor tagintézményeként a három közeli faluból oda járhattak volna a gyerekek. Nem így alakult, a két iskola ma versenyez a gyerekek megszerzéséért.
– Nem mondom, hogy örültek a gyóróiak az iskolabezárásnak – áll fel Ötvös László –, de meg kell érteniük. Az óvodánk viszont egyelőre megmaradt; igaz, az is beledi irányítású.
– Hány óvodásuk van?
– Kilenc.
– Ennyivel lehet óvodát indítani?
– Papíron tizenöt jár oda – néz rám aggodalmas szemmel a polgármester asszony, nem lesz-e baj belőle, hogy az orromra kötötte a trükköt.

Már csak Petőfi
Állami Általános Iskola – olvasom a feliratot a gyórói iskola épületén. Alatta évszám: 1929. Visszafelé útba esik, ha már itt vagyok, benézek az üres termekbe Ötvös Lászlóval.
Az épület takaros, legalábbis kívülről, néhány éve újították fel, több millióért. A tanterembe lépünk. A tábla már hiányzik a falról, de Petőfit még nem akasztották le. A másik teremben tartották a tornaórákat, a sarokban zsámoly.
Teljes a csend az épületben. Egyelőre kétséges, mit kezdenek vele.
– De legalább már nem viszi a pénzt – jegyzi meg a polgármester.
– Mire költik a megtakarított hárommillió forintot?
– Na, annak van helye. Először is kifizetjük az adósságunkat Ciráknak, amiért oda járhattak a gyerekek. Aztán majd meglátjuk – fordítja a kulcsot az épületre.