Kirúgták a földet a lábuk alól

– „Beidegzetten lapul a vidék” – olvashatjuk egyik könyvének a címében. Honnan származik, és mire utal ez a mondat?

– Szeretem azt, ha egy-egy írásom címében kortárs megszólalás vagy szépirodalmi példa szerepel. Ez az idézet Csukás István Tájkép, nélkülem című költeményéből származik, a szerző a kollektivizálás befejezésének időszakában írta. A költő megragadta a folyamat pszichés oldalát is, valamint említette a falu alávetettségét. 

– Kutatásaiban foglalkozott azzal, hogy a szépirodalom hogyan reagált a téeszesítésre? 

– Munkatársaimmal többen is vizsgáljuk ezt a kérdést. A kommunista rendszer parasztsággal kapcsolatos programjának következtében sok szegényparaszti hátterű emberből lett költő, író, szociográfus, akik megtapasztalták a parasztság sorsának alakulását, drámáját. Például Galgóczi Erzsébetből, aki ugyan nagyon hitt az akkori rendszerben, de a kollektivizálásról értesülve kifejezte aggódását a szüleiért. 

– Pszichológus és történész, a két tudományos területet összekapcsolja munkáiban. Miért kezdett bele ezekbe a kutatásokba? 

– Először úgy gondoltam, hogy a társadalomtörténetbe nem szabad belekeverni a pszichológiát. Így jött számomra a kollektivizálás, mint történeti kutatási téma. Aztán találkoztam Juhász Pál professzor csengersimai kutatásaival, amelyek társadalmi események pszichés következményeivel foglalkoztak. Akkor kezdtem el gondolkozni azon, hogy a két tudományterületet össze lehet kapcsolni. Budapesten elérhető közelségben volt számomra a lipótmezői pszichiátria anyaga, így belefogtam az ottani, 1959 és 1961 közötti kórlapok kutatásába. Kiderült, hogy sokan saját maguk –de az orvosok, rokonok véleményei is ezt erősítették meg – a pszichés nehézségeiket a kollektivizáláshoz kötötték. Érdekelt a téeszneurózis jelensége, és az, hogy a kortársak miként kezdték el megnevezni a társadalmi problémákat. Amikor meg akarjuk érteni a valóságunkat, akkor a tudomány és mi magunk is elkezdjük használni a pszichológiai kategóriákat. A trauma is elterjedt kifejezéssé vált.

– Tehát már a Kádár-korszakban is megállapították, hogy milyen következményei lettek a kollektivizálásnak? 

– Ez még kevéssé vált nyilvánossá, de az orvosok beszéltek róla, és külföldön is megjelentek publikációk a témában. A korabeli propaganda arról beszélt, hogy azért jelentek meg pszichés zavarok vidéken, mert ez a modernizálás természetes velejárója – tehát szerintük nem az erőszakos kollektivizálás miatt. Azt mondták, hogy a modern élethez az egyénnek a falvakban is alkalmazkodnia kell, és a következő generációk már kevésbé lesznek idegesek. Megjelent egy olyan moralizáló beszédmód is, hogy azért neurotikusok az emberek vidéken, mert hajszolják az anyagi javakat. A bűnbak az 1970-es években a háztájizó paraszt lett. Mindeközben a korábban öröklődő helyi tudás és a paraszti autonómia elveszett, helyét a perspektíva nélküliség vette át. 

– Az említett könyvében az idegesség 20. századi alakulását mutatja be, különösképpen a vidéki lakosság, a parasztság történetét kutatva. Milyen formában jelentkezett a parasztság körében az idegesség? 

– Nem igazán készültek nagy nemzeti felmérések a korszakban. Népegészségügyi vizsgálatok már az ötvenes évek első felében is kimutatták, hogy az ingázás magas vérnyomást, a rendszertelen étkezés gyomorfekélyt okozhat. A kollektivizálás előtt is volt elvándorlás a falvakból, de a hatvanas években nagyobb arányban választották az elköltözést vagy az ingázást az ottaniak. A hatalom számára is érzékeny téma volt a vidéken megjelenő idegesség, amelyről a hetvenes évektől már stresszként beszéltek.

– Mekkora traumát jelentett a kollektivizálás, amelyet a a Vidéktörténeti Kutatócsoport tanulmányaiban kényszer-kollektivizálásként fogalmaznak meg?

– Fontos tudatosítani, hogy valóban kényszerként jelentkezett. Nem feltétlenül traumaként fogalmazták ezt meg az érintettek, az viszont biztos, hogy törésként, szenvedésként. Beszámoltak bántalmazásokról, kényszerítésekről is. Ez a kortárs kórlapokon is olvasható. 

– A Rákosi-, majd a Kádár-korszak vidékkel kapcsolatos politikájában állami erőszak zajlott? 

– Igen, tömeges állami erőszak. A két korszakban voltak különbségek a módszerekben. A Rákosi-korszak a szegényparasztokra kívánt támaszkodni, és a kulákoknak nevezett parasztokat ki akarták zárni a téeszekből. Kádárék pedig mindenkit betereltek a termelőszövetkezetekbe, és ez a korszak, az állami erőszakosságot tekintve, hasonlított a korábbi időszakhoz. Ezt egyébként nehéz feltárni, mert a pártállam erről nem beszélt, az emlékezet pedig elfojtottá vált. A Kádár-korszak kezdetére a magyar társadalom már számos 20. századi jelentős eseményt túlélt, és a kialakult félelmek miatt általában az alkalmazkodást választották az emberek. Az idősebbek számára okozott legnagyobb pszichés problémát, hogy amit felépítettek, azt be kellett adniuk a termelőszövetkezetbe, és ezzel az idős életük biztosítéka veszett el. Érdekes kutatási lehetőséget nyújt az a téma, hogy mintegy 150 ezer ember azonban nem lépett be a téeszbe – akár családtörténeteken keresztül is érdemes megvizsgálni, hogy mi jellemezte az ő életüket. 

– Volt ellenállás a vidéki lakosság körében? 

–Izgalmas kérdés, hogy mit tekintünk valódi ellenállásnak. A nyírcsaholyi asszonyok fellázadása ma már jól feldolgozott történet. Ez is azt mutatja, hogy voltak szervezett mozgolódások, de inkább a téeszek működésképtelenségében, a munka szabotálásában lehet megfigyelni az ellenállást. A kulturális ellenállás példája volt például az, amikor a Holló lovam lába nyomát... kezdetű nótát énekelték a parasztok, amelynek az egyik sorában az szerepel, hogy „kirúgták a földet is alólam”. Az is előfordult, hogy mielőtt a gazda aláírta a termelőszövetkezeti belépési nyilatkozatot, imádkozott. A pártállam számolt az ellenállással, a téeszellenes izgatás létező büntetőjogi kategória volt, ezekért büntetéseket is kiszabtak. 

– A túlzott alkoholfogyasztásba, az öngyilkosságba menekülés is az ellenállás része lehetett? 

– Ez kevéssé feltárt terület, és nehéz is oksági magyarázatot adni. Nem voltak a korszakban kifejezetten a vidékre vonatkozó devianciakutatások, de a családtörténetek segíthetnek a múlt feltárásában. Az mindenesetre látszik, hogy a pártállam is érzékelte az egyre nagyobb alkoholfogyasztást. A kádári vezetés ezt azzal magyarázta, hogy Magyarországon a jólét miatt isznak az emberek, és ez a magyar sikertörténet árnyékosabb oldala. Az emigráns olvasat szerint viszont a veszteség miatti menekülés, a jövőkép nélküliség okozza azt, hogy italba fojtják bánatukat az emberek. Amikor a 20. század történetét kutatjuk, akkor – mint látható – az is nehézséget okoz, hogy sok esetben egymással versengő értelmezésekkel találkozunk. A Kádár-korszak vezetése reagált ugyan a válságos helyzetekre, de sikertörténetként beállítva a saját álláspontja szerint keretezte azokat. 

– Az elmondható, hogy a parasztság 20. századi története, benne a kényszer-kollektivizálással még ma is kibeszéletlen? 

– Igen. Ennek talán az is lehet az oka, hogy a parasztság nem tudta hatékonyan képviselni a saját történetét a kulturális nyilvánosságban. A kistelepülések mindig egyfajta elzárt világot jelentettek, amelyet kevéssé ismertek a városokban lakók. A kollektivizálás története talán nehezebben is dramatizálható, mint például 1956 eseményei. Nagy kihívást jelent olyan emberi történeteket találni a témában, amelyek szélesebb körben is érdeklődést válthatnak ki. Fontos, hogy beszélgessünk olyan emberekkel, akik átélték a nehézségeket, és szembesüljünk azzal, hogy mivel kellett nekik megküzdeniük. Ez segíthet tájolni a jelenünket, és az idős embereknek is nagyon jó, ha valaki kíváncsi a múltjukra. 

– Néhány napja, június 29-én emlékeztünk a kuláküldözés áldozataira. Az effajta alkalmak segíthetnek a múlt eseményeinek feldolgozásában?

– Fontosnak tartom, hogy egy-egy családnak tudatosítsa, hogy a megpróbáltatásokban nem egyedül voltak, sokakat érintett az általuk megélt kollektív tapasztalat. Tartozunk a meghurcolt embereknek azzal, hogy beszélünk a történeteikről. Fontos, hogy ne csak azoknak a hangja hallatszódjon, akik a Kádár-korszakot sikerként élték meg, hanem azoké is, akiket megtörtek az akkori társadalmi folyamatok.