Kinek mondjam el?

Kedves Ágnes!
Már jó ideje bosszankodom azon, hogy a mai gyerekek menynyire túlterheltek az iskolában. De most, hogy a harmadik unokámat is érinti a probléma, egyre dühösebb vagyok. Három unokám sorrendben: hatodikos, negyedikes és elsős. A lányomnak minden estéje azzal megy el, hogy tanul velük. Pedig a nagyobbak jófejű, normális gyerekek, bizonyítványaikban több az ötös, mint a négyes, más osztályzatuk soha nem is volt. De hogy ennek ilyen ára legyen?! Délután a napköziben éppen csak tanulgatnak, aztán otthon este nyolcig. A kicsi fiú pedig három hete jár iskolába, de minden reggel sír, hogy nem akar menni. Rengeteg feladata, gyakorolnivalója van máris.
Amikor az anyjuk volt iskolás, szó sem volt ilyesmiről, alsó tagozaton soha nem kellett vele tanulni, felsőben meg, s aztán a középiskolában különösen, jóformán azt sem tudtuk, milyen tárgyai vannak. Hozzáteszem: diplomáig jutott. Nem értem, hogy miért van napközi, ha ott nem tudják elvégezni a leckét. És nem gondol arra az iskola, hogy a gyereknek kell még külön nyelvórára is járnia, sportolnia, vagy, uram bocsá’, játszania is kellene néha?! Miért kell stresszben élnie egy hétéves kisfiúnak? Mikor kapnak már végre kegyelmet a mai gyerekek?
Üdvözlettel:
Egy mérges nagypapa

Kedves Nagypapa!
Nem új gondot feszeget. Bár évtizedek óta folyik a morgolódás a gyerekek túlterheltsége miatt, még sincs előrehaladás. Sőt: mintha az iskola egyre többet és többet várna el tőlük és így persze a szülőktől is. Egyre több lexikális ismeretet követelnek – s vajon minek? Ha valaki nézi a tévében az Okosabb vagy, mint egy ötödikes? című műsort, hát elborzad, hogy mennyi felesleges adattal, névvel, meghatározással, szabállyal tömik a gyerekek fejét – vajon mi végre? A jó tanulók felmondják, aztán elfelejtik. Jól is néznénk ki, ha az összes ismeretet, amit az iskolában megtanultunk, máig a fejünkben tárolnánk. Még kifolyna a fülünkön. De nem és nem, muszáj bebiflázni! Már csak azt nem értem, hogy e hatalmas követelmény ellenére miként lehet, hogy fiataljaink, kinőve a gyerekkorból, egészen alapvető műveltségi hiányosságokkal küzdenek. S nemcsak azok, akik a szamárpadban ültek a suliban.
Uram, mit tudok önnek mondani, azon kívül, hogy teljesen igaza van? Talán csak annyit tehetnek, hogy otthon nem veszik véresen komolyan az iskolát. Én biztosan nem késztetném a gyerekemet este nyolcig tanulni; bár persze megértem az aggodalmaskodó édesanyát is. A különórákat is hagynám későbbre, alsó tagozaton még sportolni sem kell, elég, ha jókat szaladgál, focizik, ugrókötelezik, fogócskázik a gyerek. Bár akkor meg jöhet a kérdés: mikor is?
Üdvözlettel: