Kinek mondjam el?

Kedves Ágnes!
Egy Komárom megyei kisvárosból kérem tanácsát. Huszonnyolc éves asszony vagyok, nyolc éve férjnél. Két gyermekünk van, egy öt- és egy hároméves kislány. Különösebb anyagi gondjaink nincsenek, szerényen, de normálisan élünk. Férjemmel azonban sokat vitázunk. És mindig ugyanazon. Ő velem egyidős, de bizonyos tekintetben mintha sokkal fiatalabb lenne. Azzal, hogy leadja a fizetését úgy érzi, eleget tett családfői feladatainak. Még a villanyt is én szerelem meg, bevásárolok, főzök, loholok a munkahelyemről az óvodába. Csak én foglalkozom a gyerekekkel, ő megpuszilja, feldobálja őket, és ennyi. Este munka után még beülnek a haverokkal egy sörre, minden hétvégén focizik, bowlingozik, gyakorol vagy fellép az amatőr zenekarukkal.
Amíg nem voltak meg a gyerekeink, én is mindenhova vele tartottam, élveztem a színes, mozgalmas életünket. De nekem most már első a család, neki viszont a haverok, a sport, a zenélés is előbbre való. Nem érti, miért baj ez, amikor nem iszik, nem dohányzik, szorgalmasan dolgozik és nem csal meg. Ez miért nem elég nekem? Hát pedig nem elég. A gyerekeket nem csak én akartam, nekik mindkét szülőjükre szükségük volna. Persze imádják az apjukat, akit alig látnak. Minden gond, minden felelősség az én vállamon van, Zoli meg lébecol a világban. Különben nagyon kedves fiú, és igazság szerint még mindig szeretem…
Üdvözlettel:
Csilla

Kedves Csilla!
Ismerős ez a típus: a kedves fiú, aki nem akar felnőni. Továbbra is azt az életet akarja élni, amit legénykorában, úgy érzi, neki kijár a szórakozás és a lazítás. És persze ki is jár, csakúgy, mint önnek. Csak éppen ön nem teheti meg, mert nincs rá lehetősége. A legfőbb baj, hogy férje a családdal való együttlétben nem talál örömet, a kislányaival való játék, kirándulás nem érdekli. Talán túl korán jöttek a gyerekek, Zoli alighanem nem mérte fel, mit jelent életében ez a változás. Azzal, hogy mindent önre hárít, rákényszeríti egy mamaszerepre. Pedig hát nyilván önnek sem egy harmadik gyerekre van szüksége a személyében, hanem egy férjre, apára, akivel együtt, vállvetve haladnak útjukon. Amúgy vannak nők, akik elfogadják ezt a szerepet és boldogan viselik a kalapot, dirigálják férjüket. Önnek azonban 28 évesen nincs ínyére ez a leosztás.
Levelét röviden idéztem, pedig hosszabban leírta, hogy érzi még férje szerelmét, és hogy intim kapcsolatuk továbbra is nagyon jó. Ez nagyon lényeges tartalékot jelent még a házasságuk jövőjét illetően. Veszekedés, sírás helyett próbáljon meg egyszer szépen, kedvesen beszélni vele, és megértetni, hogy ő most már a családjához tartozik. Hagyjon neki sok szabadságot, mondjuk heti egy estét, és a hétvége két napja közül az egyiket „ajánlja fel”. De kérje meg, hogy a többi szabadidőt töltse a családjával, sportoljanak, játsszanak együtt. Ám meglehet, hogy beletelik egy-két évbe, mire Zolinak benő a feje lágya.
Üdvözlettel: