Cinkét csak télen ettek

A minden évben megrendezett cinkefesztiválon van ilyen is meg olyan is. De egyik se olyan kapós, mint a Bőnyei Istvánné és Szilágyi Józsefné cinkéje. Pedig kéttucatnyi falu asszonyai versengenek, akik mindent tudnak ám főzni!
Bőnyeiné és Szilágyiné, vagyis Juci meg Kati néni – együtt pontosan százötvenhat évesek, ez pedig nagy előny az ilyen versengésben. Ők már akkor javában főzték a cinkét, amikor a mostani versenyszakácsok többsége még meg se született. Az is igaz persze, hogy ők se mindig cinkepuliszkát kavargattak.
– Azt csak télen ettük. Meg amikor az urunk megkívánta – állnak meg egy kis időre a fedőemelgetések közben. Talán ezért is csapnak ma körülötte olyan nagy hajcihőt. Jobb volt a csirkepaprikás! – néznek össze sokatmondóan, majd gyorsan eldöntik, melyikük ül le diskurálni egy kicsit velem. Mert olyan nincs, hogy egyszerre mind a ketten, még odaégne a nagy adag étel.
Juci néni vállalja a tájékoztatást. Az este érkezett haza Pestről Kati nénivel, ahol két televíziós csatorna reggeli adásában világosították fel a nagyérdeműt az egészséges táplálkozási szokásokról. Többek között a szalonnák meg a füstölt sódarok jótékony hatásairól. A cinkéről is beszéltek persze, mert a riporterek állandóan amiatt nyaggatták őket, de hát a csekei asszonyokat nem lehet csak úgy megregulázni.
Én az iránt érdeklődöm, hogy volt-e valamiféle rend a paraszti táplálkozásban.
– Hogyne lett volna! – mondja Kati néni, és sorolja a heti menüt, amit sok családban mind a mai napig tartanak. A vasárnapi ebéd minden rendes családnál húslevessel kezdődött, tejfeles csirkével vagy töltött káposztával folytatódott, majd kőttes tésztával fejeződött be. A hétfő és a péntek paszulyos nap volt, télen káposztás, nyáron habart paszulyleves fánkkal vagy lapcsánkával, málépogácsával. Kedden meg csütörtökön a leves mellé galuskát – ahogy itt mondják: haluskát – adtak, szombaton pedig tört krumplit, azaz duszit, s annak a levében főtt levest tettek az asztalra. Hús is akadt, de módjával. S ami még nagyon érdekes, itt sokkal nagyobb jelentősége volt a leveseknek, mint másutt.
– Főleg a habart ételeknek – jegyzi meg Bőnyeiné. – Én már nyolcvanéves vagyok, de mostanság is mindennap szívesen megfőzném a habart paszulyt vagy a habart krumplilevest. De hát magamnak…?! Mert a fiatalok már a városi étkeket eszik. Meg húst hússal. Az én unokáim is csak legyintenek, mikor málépogácsával vagy derelyével csábítom őket. A kőttes tésztának se nagyon örülnek. Jobban szeretik a tortát.
A névnapjára is azt hoztak neki, s meg is ették nyomban. Kapott azonban mást is: egy hintaszéket. Először azt hitte, csúfot akarnak űzni vele, de addig könyörögtek neki, hogy végül csak kipróbálta. Elég is volt belőle annyi. Majd beleül vén korában.