Íme, a steak

És ezzel máris az ügyek közepében járunk, ugyanis a múltkorjában, e kedves Hubaság közlése mellett megígértem, hogy beszámolok: hogyan is jártam azzal a kilónyi, bepácolt hátszínnel. Ha emlékeznek, nem is annyira a pácolás receptje, mint inkább az ideje lett kísérlet tárgyává téve: Apa eleve úgy készült, hogy mindenképpen megdönti a savanyújóska EU által engedélyezett négynapos érlelési időt, s azt tervezte, hogy pont egy hétig, azaz szombattól szombatig pácol. Csakhogy, ahogy az már lenni szokott, Apa tervez, a Feleség meg végez: olyan mennyiségű családi és egyéb programot zúdított rám, ami egyszerűen lehetetlenné tette a hétvégi, szokásosnak mondható gasztro-eltűnést, hogy így aztán végül csak szerdán, tehát a 12. napon vághattam bele a kísérletbe. A Feleség gyáván meghunyászkodva hozott magának egy undorítóan jó illatú, ropogósra sült grillcsirkét, én meg hoztam magammal három, Apaállathoz hasonló bélpoklost.
A sütés előtt Bolyhos mester vegyes gyümölcspálinkáját, valamint Apa titkos körülmények között készülő házi rettenetesét vedeltük – ez után kezdődött a szertartás, amelyhez ezúttal egy Apa által eddig nem alkalmazott eszközt, az alumínium sütőtálat vetettem be. Ez úgy néz ki, hogy a tálcán hosszában bordák futnak, amely bordák tetején apró likak vannak, hogy a füst bizton elérje a sülő húst, ám a bordák alján lévő csatornákban fennakad a kicsöpögő szaft, nem folyik vissza az izzó faszénre, így az eljárás végén gyönyörű mennyiség keletkezik ebből a semmihez sem hasonlítható oldatból, amit aztán ügyesen ráöntünk a tálra kiszedett húsokra. (Vagy mellé; ilyenkó’ már a célzással bajok lehetnek…)
A hús, amely, mondanom sem kell, a 12. napon is kitűnő állapotban volt, e tálcán került hát a sütögetőbe. Az italozók között jelentős vita alakult ki, hogy süssük-e kéregre, vagy lassan, szépen, letakargatva, forgatva, de Apa részeges, hejehujázó népekkel nem vitatkozik, csinálta, ahogy tudta. In medias res – avagy, ha már T-bond is volt nálunk, akkor: in médium (féligátsült) rés – vágtam a dolgok közepébe: hol kéregre sütöttem, hol meg takargattam, nehogy kiszáradjon az a darab marha. Amely egyébként a vendégekkel ellentétben kitűnően viselkedett, meg kell adni, gyorsan és szépen adta meg magát, illetve adta ki magából a gyönyörű szaftot, ami előírás szerint csörgedezett a kis csatornákban.
A tálalás után – krumplipürét, erős savanyút, no meg házi bort adtam fel – hosszan tartó hümmögés, majd a gurmanokra jellemző nyögések következtek, így hát szerényen, de ki kell jelentsük: a hús remekül sikerült, angolos lett, félig átsült, rózsaszín belsővel, szafttal. Bár, erőskezű jezsuita vallatók unszolására azért bevallanám, hogy Amerikában, a File Mignon bélszín mindenütt puhább. De vajon jól van-e ez így? – teszi fel a kérdést Apa, s mindjárt válaszol is rá: mit értenek ezek az alig néhány perce létező amerikaiak a marhasülthöz, ami, tudvalevőleg évszázados angliai remeklés. Márpedig az angolok szerint a marhahúsnak semmi köze azokhoz a jelzőkhöz, hogy puha, meg, hogy omlós, az kérem egy rágni való étek. És ez így is van rendjén, merthogy: „az angol puritanizmus legjobban abban a meggyőződésükben jut kifejezésre, miszerint minden, ami rossz, csak jót tehet az embernek”.
S miután, ha valamihez, hát a kajáláshoz aztán az angoloknak gőzük sincs, úgyhogy akár hihetünk is nekik…
Az est érdekes jelenettel zárult: a Feleség sehol sem találta a nyavalyás grillcsirkéjét. Amiből is következik: négy emberre végy két kiló hátszínt…