Írógépén nem volt zsé betű

Magasabbra
Amikor vőlegényem, Laux József 1968-ban ezt a fotót készítette a budai Várban, kereste a leg-legmagasabb pontot, hogy „piedesztálra” állíthasson. Így már érthető, hogy a hét évvel később megszületett Mindig magasabbra című LGT-dal szövegét éppen ő írta. Negyven évvel ezelőtti pillanatkép… Élt már valaki akkor? Én igen. Nem sokkal korábban vettem át a jogi doktori diplomát, s megjelentek az első lemezeim. Megjártam Londont, ahol sikerült elérnem, hogy meghívják az Omegát egy brit turnéra, amely során Omega Red Star címmel a Decca kiadta első angol nyelvű albumukat. Itthon csak ezután nyílhattak meg a stúdióajtók.

Tárgyak
Petróleumlámpa – ki ne ismerné a slágert. Ezt a gyönyörű német remeket, ami az 1860-as években készült („kényes porcelán…, talpán zöld betűk…”), édesanyám Prágában kapta az anyukája barátnőjétől. Egyik legféltettebb kincsem, „…és itt áll a zongorán…” – ma is. A zongora cserélődik ugyan, a legkedvesebben egykor a nagymama zongoratanárnő húga játszott, és akkor került hozzám, mikor nagypapámat 92 esztendős korában átköltöztettük a Felvidékről Budapestre. A lakásban több kis antik is emlékeztet a szülőkre. Őrzik tovább a titkaikat. Kicsit ijesztő, de jó, hogy a tárgyak túlélnek minket.

Lánchíd-ámulat
Kisfiammal, Ádámmal rajongásig szerettük a budapesti hidakat, leginkább a Lánchidat. Duna-parti otthonunk teraszáról képesek voltunk órákig elnézegetni. Gyakran zarándokoltunk el a közelébe, megfigyeltük a szerkezetét, a pilléreket, vasalatokat, és hazatérve lerajzoltuk az egészet. Később a Várnegyedben rábukkantam egy akvarellre, amely kedvenc hidunkat szinte ugyanabból a nézetből ábrázolja, ahogyan otthonról láttuk. Egyébként Ádám jött velünk mindenüvé, szinte Omega- és LGT-tagok között nőtt fel. Egy alkalommal, amikor a Vígszínházban megbeszélés folyt a Képzelt riport… bemutatásáról, bebújt az igazgatói íróasztal alá, majd kidugta a fejét. „Nicsak, itt az új igazgató!” – kommentálta viccesen Várkonyi Zoltán, majd leszakított egy újságszélt és ráírta: „Laux Ádinak örök belépő a Vígszínházba.” A kisfiú felnőtt, elvégzett egynéhány egyetemet, több nyelven beszél, nem él itthon.

Chicagóban
Az LGT amerikai turnéja 1974-ben zajlott, három hónap alatt 52 koncertet adtunk. Perceinket beosztották, és az életvitelünket is: naponta kétszer meleg ételt kell fogyasztani, az alkohol minimális, az éjjel alvásra való. Különben felfal a turné. Fizikailag és szellemileg is kimerítő volt, mindazonáltal hatalmas élménytömeggel árasztott el és töltött fel. Még egyszer azonban nem vállalnám. Chicago, a szélfútta város építészetével nyűgözött le, nem győztem csodálni a folyók partjait szegélyező meghökkentő és pazar felhőkarcolókat. Szállodánk a híres-nevezetes Lake Shore Drive-on állt, ott írtam a második amerikai LGT-lemezt angol nyelven. Az igazgatóság adott kölcsön egy írógépet, amin nemhogy zsé, de té betű sem volt – az kitörött. Így találtam fel a saját té nélküli titkosírásomat. Élményeink bekerültek a szövegekbe is, hogy az „…írógépén nem volt zsé betű…” vagy a „…s Chicagóban szólt a rádió…” sorokat említsem csupán.

Ezüstpénz
Gondolom, kevesen mondhatják el, hogy saját pénzérmét vertek róluk. Ráadásul ezüstből. Az LGT V., 1976-ban megjelent dupla lemezének borítójára mindannyian érem formájában kerültünk fel, Csíkszentmihályi Péter kisplasztikája jóvoltából. Az ezüstöt én adtam hozzá, a családi étkészlet megmaradt, sérült darabjaiból. Ereklyeként őrzöm az egyetlen példányt, amelynek előoldalán szerénységem, hátoldalán pedig Mária Terézia látható.