Gittegylet

Be is szereztem hozzá mindent, lehoztam a beteg ablakot és ráfektettem a teraszon álló műtőasztalra. Magamhoz rendeltem Eszter lányomat, aki aranykezű kis kézműves: hadd lássa, apja milyen ügyesen gitteli az ablakot. És ha évtizedek múltán erre visszaemlékezik, elérzékenyülve gondol majd rám, az ezermesterre…
Eleinte minden a legnagyobb rendben ment. Gyúrtam, kentem, simítottam az anyagot, ahogy kell. De mert nem találtam elég szépnek a simítást, elkezdtem részletekbe menve igazgatni. Igen ám, de közben kezdett kötni, keményedni a gitt, és sehogyan sem akart az ablakon megtapadni. Hiába gyúrtam újra, hiába simítottam tiszta erőből, csak nem ragadt oda, sőt még az is följött, ami eddig letapadt.
Eszter kezdett furcsán nézni rám. Lépnem kellett. Nagy kegyesen elküldtem játszani, mondván: ha kész lesz, visszajöhet, megnézheti.
De erre nem került sor. Mert mi tagadás, nem sikerült egészen szakszerűre a gittelés. (Ne szépítsük: egészen pocsék lett.) Viszont a keretben maradt az üveg, és amikor lopva, fülig gittesen visszatettem a helyére az ablakot, valami halvány, viseltes elégedettségérzés is átsuhant rajtam. De azért csöndben elhatároztam: ha egyszer az életben szakmát kell váltanom, ablakosnak biztosan nem állok!