Megpróbáltatások naplója IV.

Szeptember 5. péntek
Naponta többször telefonál, rengeteg sms-t ír. Nehéz megszoknia, hogy tornaóra előtt mérni kell, de amikor otthon felejti a tesicuccot, kiderül, vannak azért előnyei is a betegségének: senki sem kérdezi, miért nem tornázik, nem kap a hiányos felszerelésért büntetést. Soha nem eszik egyedül, valaki mindig vele van. Ez megnyugtatja. A konyhás néni a harmadik naptól kiveszi a dobozból az ebédjét, és megmelegíti. Örül neki.
Úgy néz ki, a suli csak nekem nehéz. Aggódok, hogy mi van vele, a sok telefonálás feszültté tesz, és mindig „korán” kell érte mennem. Állandóan rohanok.

Szeptember 10., szerda
Újabb probléma: háztartástan órán főzni fognak. Ő megeheti, amit főznek? Nagy a gond, míg végül a lányok meghozzák a döntést: olyat főznek, amit Laura is ehet! Ettől nagyon boldog. Közben mindennap rosszul van, van úgy, hogy kétszer is lemegy a cukra. Feszült és ingerlékeny. A kiskamaszos szemtelenségen túl valami megmagyarázhatatlan dac is van benne.

Szeptember 12., péntek
Egy kisebb műtétre kell mennem. Laura sír, nagyon aggódik. Már bánom, hogy elmondtam neki, az egész nem olyan komoly, hogy ennyit magyarázzam, mi fog történni velem. Végül nagy nehezen megnyugszik, amikor megmondom, hogy még a mobilomat sem fogom kikapcsolni. Délután aggódva nézi a heget, kéri, hogy feküdjek le, nehogy baj legyen.

Szeptember 14., vasárnap
Búcsú van. Minden évben rengeteg minifánkot és vattacukrot evett ilyenkor, mézeskalácsot kóstolt az árusoknál. Most nem lehet. De szemmel láthatóan nem is foglalkoztatja a dolog. Annyit jegyez csak meg – látva, hogy nem áll méteres sor a fánkosnál –, hogy bezzeg ha ő enne, órákat kellene sorban állni! Nézem, és úgy döntök, ehet egy-két szemet, de amikor felajánlom, hogy vegyünk, megrázza a fejét. Nem. Büszke vagyok rá.

Szeptember 15., hétfő
Délután szemészhez megyünk. Nagyon kedves doktor nénihez, barátságos otthoni rendelőbe. Hiába mondom el, hogy nem lesz semmi fájdalmas vizsgálat és valószínűleg mindent rendben fog találni, fél. Bent elmondja, hogy mi történt vele, beszélget, de közben apró cafatokra tép egy papír zsebkendőt. Semmi gond a szemével, de nem hiszi. Mintha nem értené, amit mondanak neki. A végén sírva fakad.
Amikor megkapjuk a papírt, nézegeti a bűvös mondatot: „cukorbetegségéből fakadó károsodás nem észlelhető”. Ismét egy nap, amikor hullafáradtak vagyunk mindketten.