Megmozdult a jóságmérő

Ahogy leszállt a gép és ők ketten kiléptek a reptérről, szemben hatalmas, fémből készült rénszarvasok fogadták, a fenyők között pedig sárga, lila és kék sátrak világítottak, hegyesek és otthonosak. „Ez is a Télapó birodalma” – mondták a kisfiúnak, és bombabiztosnak hitt meggyőződése észrevétlenül foszladozni kezdett. Már az erdők látványa is más volt, mint amiket eddig látott: a nap itt sosem süt pont felülről, ettől a tárgyak mindig árnyékot vetnek, és a színek valami varázslatos kékbe vonják a házakat, a fákat és – ezt ő is furcsának találta – a levegőt.
A varázslat reggel folytatódott, amikor a Télapó nevét viselő szálloda portájánál egy valódi manó várt rá, hegyes fülekkel, hegyes orral, furcsa, bő ruhában – ahogy később megtudta, erre azért van szükség, hogy a nagy hidegben alá tudjanak bújni az állatok, na meg azért is, mert Télapóné süteményei annyira finomak… –, szóval ott állt a manó kedvesen, mosolygósan. „Elfina vagyok” – nyújtotta a kezét, és a kisfiú hitetlenkedve nézett körbe: Elfinán egyedül ő lepődött meg. Úgy látszik, egy pukedliző manó itt mindennapos jelenség…
Ahogy Elfina autójában ült, és a csacsogó manót hallgatta, igyekezett befogadni a nem szűnő varázslatot: az egyre keskenyedő utat, ami egyre mágikusabb helyekre vitte, az utat követő, befagyott patakokat, kicsit távolabb a kristálytiszta tavat, a fehér, deres fákat, ezeket a nyúlánk, kecses fenyőket, amilyeneket eddig csak mesekönyvekben látott vagy talán ott sem. Itt mindenkire bőven jut természet, bőven jut víz és fenyő, ám az itteniek mégis minden kivágott fa helyére kettőt ültetnek. Hogy könnyebb legyen majd az élet a kisfiúnak, ha megnő, meg azoknak is, akik még csak ezután fognak megszületni.
Végre elérték a házat, ahova igyekeztek. Hirtelen értelme lett annak a sornak, hogy „az erdő rejtekén”, amit valamelyik énekben tanult. Amikor benyitottak az ajtón – ami persze nem nyílt magától, hiába volt a zárban óriási kulcs, csak varázsszóra, még szerencse, hogy a kisfiú segített a manóknak –, az Meseország volt a javából. Titkos ajtók, a pincében serénykedő manók, és mindenhol az Ő nyoma, az Ő széke, az Ő postaládája, akinek tehát mégiscsak lennie kell valahol, ha ilyen csodák kísérik.
Aztán elbúcsúzott a manóktól, de a varázslatnak csak nem akart vége szakadni, hiszen nemcsak a dolgokban volt benne, de ott volt a történetekben is, például amiket Janne mesélt, aki rénszarvasokat tartott. A kisfiú még sose látott rénszarvast, meglepődött, hogy milyen kicsi. Kis mérete ellenére mégis ott van mindenütt: belőle készülnek a pisze orrú cipők, a finom ételek, a meleg kabátok. A kisfiú nem szeretett volna rénszarvas lenni, különösen amikor azt hallotta, hogy milyen butácskák: négy évig is eltart, mire egy rénszarvas megtanulja,  hogyan kell húzni a szánt, pedig az aztán nem egy bonyolult mesterség. Viszont ha egyszer megtanulta, akkor arany élete lesz: nem fenyegeti a pörkölt- vagy cipősors – hiszen kinek lenne kedve megint elölről kezdeni az oktatást egy másik szarvassal?
Háromkor volt találkájuk a Télapóval. A kisfiú ment elöl, bár recsegett a talpa alatt a jég és ijesztően vert a hatalmas ingaóra, amivel egyetlen éjszakára meg tudják állítani az időt, de azért ment, mert félni sem ért rá, és már nem is válaszolt senkinek, mert meg sem hallotta, ha szóltak hozzá. Belépett az ajtón. A nagy karosszékben, a szoba közepén ott ült Ő. Tényleg olyan volt a szemüvege, mint a könyvekben, és a szakálla, amiben a leginkább kételkedett, szóval a szakálla is igazi volt, oda volt nőve az állára. A kisfiú pontosan megfigyelte, mert ez volt a bizonyíték: valódi, négyszáz éves szakáll volt. A Mikulás átölelte a kisfiú vállát és megkérdezte, hogy segít-e majd neki a dolgaiban, a kisfiú pedig bólintott, hiszen már a jóságmérőt is meg tudta mozdítani hevesen dobogó szívével.
Kifelé menet nyugodtan mosolygott, hiszen ő már tudta a titkot, hogy igen, hogy igenis létezik, hogy ezen a földön, a varázslatok földjén sok minden lehetséges, amiben máshol nem hisznek.