Senki sem marad ki

Egyikük-másikuk igazi színészi képességekkel bírt, mély átéléssel adták elő a világ legismertebb történetét. Aztán visszavedlettek gyerekekké, és tarisznyájukban fürgén eltüntették a süteményt meg az aprópénzt.
A paraszti kultúra egyik legkedvesebb hagyománya volt ez a drámajáték. Hiszen sok szereplőt lehetett mozgatni, ugyebár szükség volt a Szent Családra, pásztorokra, három királyokra, szívtelen fogadósokra, ökörre, szamárra, juhocskákra – úgyhogy senki sem maradt ki. Magyarországon elsősorban a gyerekek, kamaszok, nagyobb suhancok járták a házakat. Ám Európa déli, nyugati részein gyakran felnőttek alakították a drámát, bonyolultabban, kibontva az egyes szálakat. Erdélyben pedig egész misztériumjátékot adtak elő előzményekkel, Heródessel, izgalmas betétekkel.
Katolikus országokban egészen a közelmúltig a betlehemállításnak nagyobb szerepe volt, mint a karácsonyfának. Olaszországban máig is nagy attrakció, amikor a városok főterén, a templomokban megjelennek a szebbnél szebb betlehemi jászolok, bennük az anyával, az apával és a Kisdeddel. A lakosság végiglátogatja a templomokat, műértőn megbírálja, összehasonlítgatja a látványt. S otthon is minden családnak megvan a saját apparátusa, amit évente elővesz és kitesz a nappali főhelyére. Sokuknak akár több száz éves, értékes régiség vagy akár egyszerű, paraszti kézművesmunka – ahol ilyesmit őriznek, nagy becsben tartják.
A télapós fenyőünnep kötelező szokásainak elmúlása után a karácsony stílusában is pluralizmus uralkodik. Így aztán betlehemes jászolokat is ezerfélét árulnak, kicsit, nagyot, fából, fémből, papírmaséból, kerámiából, porcelánból, műanyagból, csuhéból. Gyönyörűeket, naivakat, művészieket, kifinomultakat és puritánokat, moderneket. S még csili-viliket, giccseseket, sőt gagyikat is. A Szent Családnak persze semmi nem árt. Ők hárman szelíden mosolyogva néznek ránk a jászol melegéből.