Megpróbáltatások naplója XI.

Január 29., csütörtök
Egyre többször gondolok arra, hogy muszáj tennem valamit Lauráért. Mármint azon túl, amit eddig is megtettem. Az nem lehet, hogy nem segít semmi... Előkeresem azt a cédulát, amire a kollégám felírta egy hölgy nevét és telefonszámát. Annyit tudok, hogy van egy gyógynövény-készítménye, ami segít a vércukor szinten tartásában. Nem hívtam fel eddig, féltem, hogy gyógyulást, inzulin elhagyást ígér, mint olyan sokan már. Nagy levegőt veszek, és felhívom. Mivel nem kecsegtet csodával, megbeszélünk egy találkozót, Laura egyetértésével.

Február 6., péntek
Barátnőkkel felvértezve elindulok, hogy vegyek abból a bizonyos készítményből. Viszem a józan észt (köszönöm, Gabi) és a „főanyát” (neked is, Andi). Az út természetesen nem probléma-mentes: szervizben kötünk ki, a kora délutáni hazaérkezés helyett valamikor este érkezünk vissza. Laura és a nővérem kitartanak, mint oly sokszor már. Nem hiszem, hogy rátaláltam a megoldásra, inkább elfogadom a nagyon kedves hölgy tanácsát: nem hinni, inni kell! És Laura valamiért ugyanezt gondolja. Szó nélkül issza a teájába öntött, nem túl jóízű szert.

Február 12., csütörtök
Az eredményei elég zavarosak. Vannak napok, amikor szinte tökéletes, és van, amikor elborzadok a mért eredményektől. A szerünk – egyelőre – nem segít. Időt, időt, adj időt! – kéri mindenki, még a fő hitetlenek is. Miért ne tenném? Semmi rosszat nem szed, ha más nem, az immunrendszere megerősödik. Közben sokkol, hogy elrontottam az inzulin felírását. Január végén a februári adagot írták fel a kórházban, a januárit meg senki. Sem a háziorvos, sem a kórház. Nem hiszem el, hogy az asszisztensnő komolyan mondja, hogy: „akkor nincs inzulin”. Az agyam tudja, hogy ez nem lehet, de a szívem összeszorul. Laura legnagyobb félelme ilyen könnyen valóra válhat? Ő ugyanis mindig attól tart, hogy nem jut inzulinhoz...