Gyászoló kutyák

"Az elhunyt hozzátartozói, a gyásznép, ahogy szokás, csendben álldogáltak a ravatalozóban. Amikor eljött az idő, bevonult a pap, hogy megtartsa szertartását. Mindenki csodálkozására egy kutya ballagott utána, láthatóan gazdátlanul.

A ravatalnál leült és várakozott. Senkihez nem tartozott, nem ismerte senki. Ott ült türelmesen, amíg a beszéd tartott. Miután elindult a gyásznép a sírhelyhez, ő is felkerekedett, és lépkedett mellettük. Gyorsabban haladt a menetnél, s ahogy soronként elhaladt az emberek mellett, mindenkire rátekintett, mintha üdvözletét fejezné ki, odaköszönne. Így tette ezt egészen a sírhelyig. Ott átment a szemközti sírhalomhoz, ráült két hátsó lábára, és tutulni kezdett, végig, amíg a szertartás tartott.

Mindenki őt nézte megilletődötten. Misztikus volt…
Miután vége lett a temetésnek, az egyik hozzátartozó odament hozzá, megsimogatta, s látta, hogy a kutya szeméből könnyek folynak.
Sírt a kutya, siratta a halottat.

Talán egyike volt azoknak a kivert kutyáknak, akiket az elhunyt még életében etetett a Duna-parton.

A gyászoló kutya még estig ott járt-kelt a temető közelében, rá két napra valaki még látta átszaladni a belvárosban az úttesten – sem előtte, sem utána nem látták többet a temetőben.”

Horváth Klárának a dunaújvárosi Maraton című lapban megjelent írását küldte el egy olvasó, mert illenék a Kutyapostába. Valóban illik, mert hát ez is arról a különleges kapcsolatról szól, amely embert és kutyáját évtízezredek óta összeköti.

Sok egyéb butaság mellett sokáig azt állították, hogy a kutyák mit sem tudnak a halálról. Ők ne tudnák, mi az, ők, akik a mitológia szerint ott ültek már a Teremtéskor az Idők Kapujában, és ott álltak a Holtak Birodalmának ajtajában is? Hát az ókori egyiptomi halotti kultuszban nem ott strázsál Upuaut, az Útmegnyitó?

A kutyák ne tudnák, mi a halál?
Legutóbb éppen Csányi Vilmos etológusprofesszor beszélt erről a Szabad Földben:
„A kutya pontosan érzi, hogy visszafordíthatatlanul nagy baj történt, érzi az elmúlást, és szenved ettől. Amikor Jeromos kutyám társa, a 14 éves Bukfenc meghalt, az utolsó tíz percét velem és Jeromossal töltötte. Én simogattam, ő nyalogatta a pofáját. Aztán, hogy meghalt, kimentünk a szobából – csak reggel vittem eltemetni –, s oda Jeromos fél évig nem volt hajlandó bemenni…”

A kutyák ne tudnák, mi a halál? Csak legfeljebb nem beszélnek róla… Az Ősi Törvény tanítása: az utolsó vadászat, és az öreg kutya magára marad. A falka meg megy tovább. Így van ez…