Jaj, locsolónap!

Mert sorra jöttek a tanítványok, és anyukám után az émelyítő löttyöt elébb dús copfú, csodaszép testvéremre hintették, rám csak utoljára jutott pár csepp. Ugyan miért pazaroltak volna kölnit a „haverjukra”, aki foghíjas, eláll a füle, szoknyája gyűrött, seszínű haja rövid, harisnyája harmonikázik a lábán, ráerőltetett masnija csálén áll?
Arcomra kiült az elkeseredés, hogy ezen a merő unalom napon tilos felmenni a galambházba, nem verhetek orrba senkit, lakkcipő szorítja a lábam, szoknyában fára mászni se tudok, sőt ilyenkor verés jár érte! A vadóc „lányfélét”, akit a könyveken kívül csak a galambjai, nyulai, kutyái, kakasa meg tyúkjai érdekeltek, tessék-lássék megpermetezték. Bosszúból direkt a szemembe, hogy csípjen (elvégre elpáholtam közülük év közben néhányat), majd elmentek.
De sajnos jöttek újabbak. Az egész iskola! Majd a tantestület férfi tagjai, akik álszenten sajnálkoztak anyámnak „rossz magaviseletem” miatt, holott ezen a napon úgy ültem, mint a faszent. Pedig ha tengert öntenek rám, akkor se válok békából királykisasszonnyá!
Mikor végre besötétedett, sóhajtva befaltam a maradék süteményt (van a húsvétnak előnye is), lehámoztam a szörnyű ruhát, földbe tapostam a masnit, és pizsamában, mezítláb, bűzlő fejjel kiszöktem a galambjaimhoz. Nekik szerencsére se szaglásuk, se versismeretük; bár a költő József Attila megírta, ők aznap se ültek verebekhez…