Hírek a kutyavilágból

Amikor is egy olvasónk javaslatára kérte hozzászólásukat arról, vajon a kutyatárs meddig mehet el a családi életben, helyes-e ha mindennapjaink mellett megosztjuk vele tányérunkat, akár az ágyunkat is. Nos, néhány reakciót nem számítva, mondhatni, visszafogott volt az érdeklődés – váltsunk hát témát.

Szokás szerint újabb szörnyűségekről kaptunk hírt: egyelőre még ismeretlen tettesek felgyújtották a paksi állatmenhelyet. Állat szerencsére nem sérült meg, de ez nem az előre eltervezett kutyamáglya kiagyalóin múlott, hiszen ők biztos, ami biztos, elzárták a vizet, hogy a kiérkező tűzoltók számára megnehezítsék az oltást. És ugyan ilyesmit ritkán adunk le, mert nem kifejezetten kutyahír, de ugyanilyen barbárság: folytatódnak a macskagyilkosságok Pécelen. Május 7-én és 8-án újabb megkínzott, megcsonkított macskákat találtak a városban. A Noé Állatotthon Alapítvány még március végén tett feljelentést állatkínzás vétsége miatt ismeretlen tettes ellen, miután péceli lakosok bejelentették, hogy a környéken több macska eltűnt és legalább 7 állat megcsonkított tetemére rá is találtak. Kegyeleti okokból nem részletezném a kivégzések módozatait, elég legyen annyi, hogy a középkor legbrutálisabb módszereit is megszégyenítő módon végeztek a macskákkal.

És akkor egy teljesen más történet arról, hogy nemcsak a gyűlölet, hanem a végletes szeretet is lehet pusztító… Miután imádott kutyája egy betegségben elpusztult, öngyilkosságot követett el egy fiatal vadász a kelet-ukrajnai Donyeck megye egyik falujában. A 33 éves férfit lelkileg annyira megviselte vadászebének betegsége és fájdalmas haldoklása, hogy feleségének meg is jegyezte, ha a kutya nem éli túl, együtt temetik el őket. Amikor a kutya elpusztult, gazdája illő módon eltemette, majd vadászfegyverével fejbe lőtte magát, így ment imádott kutyája után.
És végezetül egy levél, amit Türgyei Mária küldött Karádról.

„Egy drótszőrű, fekete-sárga színű farkaskeverék rótta az utcákat. A jó ég tudja, mióta kereshetett gazdát. Enni ugyan itt-ott kapott, de senki nem fogadta be. Nekem meg éppen nem volt házőrzőm.

Megetettem, megitattam, befogadtam. Szófogadónak bizonyult, könnyen és gyorsan mindent megtanult. Jó házőrző vált belőle. Ugyan a cicacsaládra még féltékeny – együtt tartottam egy apát, egy anyát meg az egyik kicsinyüket –, s ők is félnek még tőle, de remélem, az idő múlásával megszokják egymást.

Azért tartottam fontosnak megírni Fifi történetét, mert mégiscsak annak köszönhető, hogy életben maradt, mert sokan voltak, akik segítettek neki. Még sok a hiányosság, házikó, póráz – nem voltam felkészülve fogadására. De a leglényegesebb már megvan: van otthona és gazdája.”

Az ilyesfajta levél a legkedvesebb a Kutyapostásnak. Mert nem szól semmi másról, csak arról, hogy – szeretni jó.