Elmélkedés

Tessék megfesteni lelki szemmel a címben jelzett képet! A tömeg issza szavait. Ő azt mondja: „Evezzünk át a túlsó partra!” Otthagyni a tömeget, a népszerűséget? Átevezni a túlsó partra, ahol senki sem várja, senki sem hallgatja, senki sem tapsolja? Ő mondja, gyerünk! Ő tudja, miért és mikor és hová. De nem tudja, hogy vihar lesz? Nem tudja, hogy a viharban elveszhetünk? Tudja, és mégis alszik. Pedig a hullámok becsapnak a bárkába, és már félő, hogy elmerül a bárka. És ő alszik. Riadt, halálfélelemtől remegő arcok, zavaros szemek szórják erőtlen villámaikat egy alvó ember fejére. Igen, ember, mert alszik. Alszik, mert fáradt. De ha ennyire ember, miért nem fél a vihartól, az elemek erejétől, a haláltól? Miért nem fél?

Fölrázzák, fölébred. És nem riadtan ébred. Nem fél. Parancsol az elemek mögött ficánkoló erőknek, parancsol a szélnek és a víznek: „Csöndesedjél, némulj el!” És azok, mint mérgüket kicsaholt kutyák, lomposan visszavonulnak. A gazda szavát azonnal megértették.

Miért jön, honnan jön a vihar? Miért félünk a vihartól? A gazdának, aki kissé méltatlankodik, hogy felzavarták édes álmából, hozzájuk is van szava: „Mit féltek annyira? Még mindig nem hisztek?”

Urunk, Krisztus Urunk! Mi gyakran látunk vihart, és bizony félünk. Úgy látjuk, hogy a bárka már-már elsüllyed. Úgy látjuk, Te pedig alszol. Kelj fel, Urunk! – szinte sikoltunk. És Te ugyanazt mondod: „Mit féltek annyira? Még mindig nem hisztek?”

Buzgán József