A nagyszülők természetesen tiltakoztak: nyugdíjuk meglehetősen alacsony – igaz, a férfi munkával szert tesz némi mellékesre, de ezzel együtt sem élnek valami nagy lábon, nem bírnak besegíteni az unokájuk taníttatási költségeibe. Arra is hivatkoztak, hogy a családjogi törvény szerint a tartási kötelezettségben a közelebbi rokon a távolabbit megelőzi, vagyis amíg az apa él, addig tőlük jogosan nem követelheti az anya a tartásdíjat.
Az anya azzal érvelt, hogy a családjogi törvény szerint a saját létfenntartása kárára senki nem kötelezhető tartásra. Ezért aztán sem tőle, sem az apától nem lehet elvárni, hogy több pénzt áldozzon a legidősebb fiúra, ugyanakkor a nappali tagozatos felsőfokú tanulmányok folytatásához több pénzre van szükség. Mivel az apa fizet tartásdíjat, de ennek megemelése már a létfenntartását veszélyeztetné, ezért a különbözetet a sorban következő kötelezettektől kérik – vagyis a nagyszülőktől.
Csakhogy a tartásra kötelezettek között bizonyos csoportokban többen is vannak, akiket a tartásdíj a jövedelmi viszonyaik, kiadásaik figyelembevételével más-más arányban terhel. A jelen esetben a bíróság arra jutott, hogy ha a szülők nem tudnak megfelelő tartást biztosítani az egyetemista fiúnak, akkor tényleg belépnek a nagyszülők, de nemcsak az apa szülei, hanem az anya még élő szülei is.
Ráadásul azt is figyelembe kell venni, hogy az egyetemista korú gyermek mindent megtesz-e annak érdekében, hogy taníttatása a lehető legkisebb anyagi teherrel járjon – igénybe veszi-e az egyetemen szokásos szociális támogatásokat, elég komolyan veszi-e tanulmányait ahhoz, hogy ösztöndíjat kapjon. Tehát a törvény valamilyen szinten őt is kötelezi, hogy könnyítse meg saját eltartását.
Dr. Tanács Gábor