Boldó és Bencó (21.)

Ezt jól példázza az esti elalvás körüli hercehurca. Bencó kizárólag egyedül hajlandó elaludni, fejből (Laci népszerű ebben) történő mesélés után. Boldó kizárólag könyvből való mesélés után alszik el (Laci népszerű ebben is), de csak úgy, ha én is a szobában vagyok. Különben sír. Az orrmandulás, fulladásos időszaka óta van ez, megmaradt benne valami rejtélyes félelem. Ezért döntöttem úgy, nem kínzom, mellette maradok, amíg el nem alszik. Viszont ha a közös szobájukban maradok, kezdődik a Bencó-show, és akkor lőttek az alvásnak.

Áthidaló megoldásként Boldó a mi szobánkban alszik el, Laci később ölbe kapja, s éjszaka átslattyog vele a gyerekszobába.

Boldó már átalussza az éjszakákat, csak Bencó teázik éjjelente kétszer is. Időnként rájön, hogy hajnali háromkor azt üvöltse: „Kiszállom”. Azaz: ki akarok jönni az ágyból. Már olyan is volt, hogy hajnali fél háromkor azt kiabálta: „kumpi, husi”. Mitagadás, jó étvágya van a gyereknek.

A reggeli ébredés egy kétszemélyes kórusműhöz hasonlít. Mindkettő azt kiabálja, „Anya, anya!”. És jókedvűen vigyorognak, amikor meglátnak az ajtóban. A lényeg, hogy az egyik mindig fölüvölti a másikat.

A szinkronitás több területen megfigyelhető. A négyszáz darab autóból például biztos az a csotrogány kell Bencónak, ami Boldónál van. Boldó éppen azt a hathónaposoknak gyártott, három képből álló könyvet szeretné lapozgatni, amit Bencó vett le a polcról. És mindig, minden helyzetben éppen arra a valamire van szüksége az egyiknek, ami a másiknál van. És közös játékról csak a legritkább esetben lehet szó. „Bencó még bumbi, nem lehet vele játszani!”, hangzik Boldó érvelése, amikor megpróbálom rávezetni a közös játék szépségére. Mindennek szép közös üvöltés a vége. Férjem, aki többször arra kér, nyugodtan nevezzem sherpának, azt mondja, mi egy rendes hangos család vagyunk. Nem éppen befelé fordulók.

Ugyanakkor a gyerekek létezni sem tudnak egymás nélkül. Bencó egész nap Boldóért akar menni az „odobába bümbümmel”, és csak azt az ételt eszi meg, amit Boldó tányérján is lát. És fordítva. Boldó „édes, egyetlen testvérkém”- ről beszél, ha Bencó éppen nincsen jelen. Amikor Bencó egyszer félrenyelt valamit, mindjárt sírásban tört ki: „Jaj, anya, segíts rajta gyorsan!”. Aztán ha végre elérkezik a pillanat, és végre hazaérkezik a drága öcsike, legtöbbször fejbe veréssel fogadja.

Amiben mindketten egyformán profik, az a színészkedés. Bencó rájött, hogy ha elmegy mellette Boldó, érdemes egy kicsit jajgatni, mert valaki úgyis odarohan hozzá. Boldó sem megy a szomszédba egy kis varázslatért. Úgy tud könnyek nélkül zokogni, hogy azt bármelyik filmsztár megirigyelhetné.