Levelezőn végzett óvoda

Pedig diadalittasan kezdtük a középsőt. Sikerült Boldót meggyőzni, milyen fantasztikus élmény az oviban aludni ebéd után (kiscsoportban ez egyszer sem fordult elő), igazi nagyfiús magatartás, komoly lovagi hőstett. Szerencsére ő is rájött, milyen jó, ha a mérhetetlen fáradtságtól nem hisztériába torkollik a napja már kora délután. Itthon ugyanis sohasem volt hajlandó aludni ebéd után.

Boldó kilenctől háromig van az oviban, ennek megfelelően alakítottuk ki a napi ritmust. Mióta Bencó megszületett, most végre előfordult, hogy csak vele foglalkozhattam. Rögtön ráérzett az ízére, milyen jó, hogy senkivel nem kell osztoznia az anyján. És a játékokon, mert a playmobil katonákra például a szemét sem vetheti Boldó jelenlétében. Volt időm egyebekre, önfeledt mámorban töltöttem a kétgyerekes családanyák életét.

Boldó vidáman ment az oviba reggelente. „A mindig mosolygós”, csak így hívták az óvó nénik, mert állandóan vigyorgott. És rohanva borult a nyakamba délután háromkor, Bencót pedig ölelgette, „mennyire hiányoztál, testvérkém” (ilyenkor mindig elhiszem, hogy nem „színházi” szeretetről van szó, mert amíg a kezével öleli öccsét, a lábával nem rúg bele). Telve élménnyel indultunk haza, igazságosan elosztották Boldó uzsonnáját, béke, barátság és szeretet jegyében telt a nap hátralévő része.

Ez a már-már mesébe illő idill alig három hétig tartott. Boldó középfülgyulladást kapott, aztán hányásos hasmenéses vírust, majd az ugató köhögés következett. Mióta világ a világ, a beteg gyerek az anyját követeli, így volt ez Boldónál is. Bencó viszont nem értette, hová lettek a közös foglalkozások, miért nem játszhat a katonákkal, miért nem tűri Boldó, ha letör egy darabot a szendvicséből, és miért nem a béke és a barátság jegyében telnek a mindennapok. Amikor egyszer halkan megjegyezte, hogy „Bódika odovába bümbümmel”, Boldó hatalmas ordításban tört ki. Közölte, hogy ő már unja az óvodát, legközelebb csak akkor hajlandó menni, amikor a Mikulás is ott lesz. És ezzel befejezettnek nyilvánítja óvodai pályafutását, jöhet az iskola. Még jó, hogy Bencó nem értette igazán, mit mondott a bátyja, mert akkor végérvényesen szembesült volna a szörnyű valósággal. Hogy behozhatatlan hátránnyal született. Mert ő az örök második. És soha nem tudja meg, milyen az, ha heteken, hónapokon át csak vele foglalkoznak, csak őt babusgatják, csak ő létezik.