Básti Juli: csak egy villanás?

Szoros kötelék
Ezen a fotón édesanyám szülei láthatók. Nagyon sokat voltam velük. Később hozzánk költöztek, és még szorosabb lett köztünk a kötelék. Csodálatos emlékeket őrzök róluk. Irgalmakkal, örömökkel és tragédiákkal teli életük volt. Nagymamám hat gyereket szült, a legkisebb hatévesen meghalt. Pannika azóta is a mi angyalunk, minden lépésünket figyeli odafentről, segít, ha kérjük. Apámnak sem adták ingyen a hírnevet és a sikereket. Már fiatal korában sok szomorúságot mért rá a sors. Tizenhat esztendős volt, amikor kiderült, hogy az anyja rákos; két éven át ápolta. Az apja nem tudta feldolgozni, azzal hagyta ott őket Keszthelyen, hogy áruért megy a fővárosba. De nem oda ment, hanem belépett az idegenlégióba. Csak évtizedek múlva, 1957-ben tért haza Pestre.

Csendszünet
A Hősök teréhez közel, a Délibáb utcában laktunk. Egy délutáni séta során előbb édesapámmal (Básti Lajos), majd édesanyámmal (Zolnay Zsuzsa) is készült fénykép, nyilván egymás kezébe adták a masinát. Mindketten nagyon elfoglaltak voltak, a vidéket is járták önálló estjeikkel. Amikor pedig otthon voltak, vagy szerepet tanultak, vagy pihentek. Egy május elsejei ünnep előtt napokon át, kora hajnaltól kezdve gyakorolt a felvonuláson részt vevő fúvószenekar. Apám nem sokáig bírta, kirohant hozzájuk az utcára: „Kérem, én egész éjjel dolgoztam, tízre megyek próbálni, maguk meg olyan zajt csapnak, hogy nem tudok tőle pihenni!” Ezután a zenekar többórás szünetet tartott…

Csak a színészet!
Azért az nem olyan egyértelmű, hogy ha valakinek a szülei színészek, neki is annak kell lennie. De én mást el sem tudtam volna képzelni! Persze odahaza igyekeztem titokban tartani a szándékaimat, apámnak meg sem mondtam, hogy felvételizem a színművészetire. Súlyos beteg volt, a félévi vizsgám napján műtötték, a tanév végén pedig eltemettük. Édesanyám sosem szólt bele a munkámba. Minden szerepemben megnéz, őszintén elmondja a véleményét az alakításomról. Mindig vannak észrevételei, de igyekszik, hogy ne legyen bántó. (A képen Básti Lajos látható egy vidéki önálló estje utáni vacsorán – B. T.)

Szigliget
Tapintható nyugalom árad erről a fotóról. Szinte beleolvad a tájba a szigligeti házunk. Akkoriban még csak néhány épület volt ott, mára azonban szinte minden négyzetmétert elhódítottak a természettől. Megannyi kamaszkori emlék, álom és fogadalom fűződik a szigligeti nyarakhoz. Imádtam egyedül barangolni az erdőben, hallgattam a madárcsicsergést. Később a barátaimmal jártuk a határt. Az pedig eseményszámba ment, ha apukám elvitt pecázni. Hajnalban beültünk a ladikba, és vártuk a kapást, izgalmas volt együtt hallgatni. Aztán egyre több nyaraló épült körénk, vége lett a nyugalmunknak. Nemsokára el is adtuk a szigligeti házunkat.

Sztálin menyasszonya
Életem legkülönösebb szerepét Bacsó Péter Sztálin menyasszonya című filmjében játszottam el. Egy bolond lány bőrébe kellett belebújnom, ami teljes testi-lelki átváltozást igényelt. Számomra ez jelentette a legnagyobb mesterségbeli kihívást, tudatosan készültem rá. Elmentem egy elmegyógyintézetbe, ahol megfigyeltem a betegek viselkedését. Mozdulatokat, szemvillanásokat, beszédmódokat raktároztam el magamban, melyeket aztán a forgatás során előhívtam. Egyébként amióta az eszemet tudom, figyelem az embereket: helyzetek, állapotok, érzelmek rögzülnek bennem. Talán ezért is akartam annyira színész lenni, hogy ezt a képességemet kamatoztathassam.

Kattintson bármelyik fotóra és megnyílik a képgalériánk!