Élethű szerepjátékosok

Tizennyolc éve fogalmazódott meg Halász Etelka fejében a gondolat, hogy olyan Mikulást szeretne, aki nem reklámcélból osztogat ajándékokat. Létrehozta a Mikulás Alapítványt, ami az emberi kapcsolatok erősítését, a szeretet, az egymással törődés fontosságának kifejezését és a hiányt szenvedők segítését tekinti küldetésének. Ma nagyjából ötven fő tartozik a csapathoz; közülük minden ötödik az „igazi” Mikulás, a többiek segítők.

– Nálunk csak az igazán elkötelezettek lehetnek Mikulások. Aki azért jelentkezik, mert jó kis pénzkereseti lehetőséget lát a dologban, annak itt nincs helye. Hinni kell a varázslatban, abban, hogy a gyerekek, akik találkoznak a Mikulással, életük egyik fontos és meghatározó pillanatát élik át. Nagy felelősség a piros köpeny: a gyerekek hitével játszunk. A Mikulásainknak mindenre fel kell készülniük: a váratlan kérdésekre és az akadékoskodó szülőkre egyaránt. Ezt a szerepet tökéletesen kell játszani, nincs mód javítani.

Az első jelentkezők már nyár végén, kora ősszel jelzik igényüket. Főleg a nagyobb cégek, áruházláncok gondolnak már harminc fokban a decemberi ünnepre, de néhány szülő is időben gondoskodni szeretne a meglepetésről. Vannak olyanok is persze, akik a csodában bíznak, és az utolsó pillanatban jelentkeznek. A Mikulások igyekeznek mindenkihez eljutni, de néha nemet mondanak.

– Az arrogánsakat, úrhatnámokat nem szeretjük. Szerencsére sok olyan meleg családi fészek van, ahol fontos ez az ünnep. Van olyan anyukánk, aki reggel fél hétre rendelte a Mikulást, hogy amikor a gyerekei felébrednek, a lakásban találják az ősz szakállú öregurat. El lehet képzelni azt az örömet, amit a gyerekek érezni fognak.

Válaszként arra a kérdésre, hogy miért csinálja, Etelka elmeséli: – Pár éve egy kislány, aki pályázaton nyerte a Mikulás-látogatást, azt kérte, a húga találkozhasson az igazi Mikulással. Sajnos későn, este tíz óra körül értünk a cs aládhoz. Iszonyú szegénységben éltek, mindenki a konyhában aludt, mert csak az a helyiség volt fűthető. A szülők és a lányka boldogan keltették fel a kistestvért, akinek leírhatatlan volt az öröme. Az a tekintet, ahogy nézte a Mikulást, minden fáradságért kárpótolt valamennyiünket. Nem számított a 300 kilométer, a sok rohangálás, idegeskedés, ami mögöttünk volt aznap...