Médiaerőszak: hisztéria, vagy valós veszély?

Örök kérdés a médiaerőszak és hatása, kiváltképpen a gyermekekre, fiatalokra. Vajon tényleg annyira ártalmas, vagy vannak azért jó tulajdonságai is? Ezt próbálja kideríteni a Stachó László–Molnár Bálint szerkesztette tanulmánykötet, melyben sokan mondják el a véleményüket.

Lehet, hogy a jövő „bűnöző-generációja” éppen most ül a televízió vagy a számítógép előtt és „tanul”. Mások szerint semmi sem kötelező, ki lehet kapcsolni a készülékeket, nem kell megvenni a videojátékokat. Meg amúgy is a szülő felelőssége, hogy mit néz a gyerek, nemde? Aztán ott van a híradó: tényleg muszáj ennyi agressziót közvetíteni? Persze, az embernek igenis tisztában kell lennie vele, hogy mi történik a világban. Dehogyis, csak fölöslegesen nézünk annyi bűncselekményt. Akkor most kinek is van igaza?

Hogy megértsük a médiaerőszakot, ezt az összetett jelenséget, először magát az agressziót kell megértenünk, ami mindig is jelen volt, van és lesz társadalmunkban. Az állandó erőszak, amely napról napra körbevesz minket, sokkal nagyobb hatással van a gyerekekre, mint a videojátékok – vallják a szerkesztők. Fekete Zsombor szerint – akinek nemsokára hasonló témában jelenik meg könyve – a megkérdezett szülők nem is az agresszivitást tartják a legnagyobb problémának a videojátékokkal kapcsolatban, hanem a függőséget, amit azok okoznak, a isgyermekkortól akár a felnőttlétig is.

Az erőszak problémája nem maradhat a háttérben. Ezt bizonyítja az a morális pánikjelenség, ami az egész világon érzékelhető, ha a médiaerőszakról esik szó. Hiszen a videojátékok alkotói függőséget akarnak kialakítani. Például az amerikai hadsereg által kifejlesztett játék nem titkolt célja a toborzás. Hiszen e játékok nevelnek is, a játszó gyerek vagy felnőtt azonosul a karakterrel, a problémák agresszív módon való megoldását sajátítja el.

Mégis mit tehet a szülő, mikor gyermeke először kér ilyen játékot karácsonyra? A szerzők egyetértenek abban, hogy az egyik legfontosabb tényező a szülők tájékozottsága. Azonban nagyon kevés a szakirodalom, az olyan újság, amelyik bemutatja e játékokat, s a szülő pedig eldöntheti, mit vesz meg. Ehhez nekik is tanulni kell. Nem ritka jelenség, mikor a kisgyermek jobban ért a számítástechnikai eszközökhöz, mint a szülei...  Fontos kérdés még az is, vajon mi volt előbb: az agresszív gyerek, vagy az agresszív játék? Hiszen nem tudhatjuk, vajon az igény szülte játékokról van-e szó minden esetben, vagy a játékok nevelték erőszakra a játékosokat?

Szabályozni kellene a játékok hozzáférhetőségét is. Ugyanis az internetről bárki letölthet akár korhatárosakat is. Ehhez azonban egy átfogó, unió szintű szabályrendszerre lenne szükség, amit nagyon nehéz létrehozni és működtetni.

Ugyanilyen eldöntetlen kérdés a híradó, az erőszakot közvetítő média szerepe. Egyik oldalról ott van a folyamatos tájékozottság kérdése, hiszen el kell igazodnunk a nagyvilágban, tudnunk kell, mi történik körülöttünk. Azonban a tájékozottság együtt jár a média által terjesztett szörnyű hírekkel is. De erre sem kenhetjük minden problémánkat, hiszen az újságírók a munkájukat végzik. Akkor mi a megoldás? Kié hát a felelősség?

Nos, a felelősség egyértelműen a szülőké. Hiszen a neveléstől függ minden, nekik kell kialakítaniuk a gyerekben az olyan szabályrendszereket, amelyek elítélik ésaz agresszió kezelésére tanítanak. Nem csak a videojátékok és az erőszakos tévéműsorok szintjén, hanem a mindennapokban is. Hogy a fiatal tudja: nem az agresszió, az erőszak az egyetlen megoldás a problémáira.