Mindenütt Jézuska

Mert Boldó, természetesen, váltig meg van győződve arról, hogy az ajándékokat a Jézuska hozza. Hiszen feladta neki a levelet a postán, amiben szépen megfogalmazta, mire vágyik. Bencó még bizonytalan ez ügyben, a lényeg, hogy valaki jön, és hoz is valamit.

A Szentestét négyesben töltöttük, Lacival igen precízen kidolgoztuk a stratégiát, nehogy hiba csússzon a gépezetbe. Sütiket tettünk egy tányérra, azt ki az ablakba, mert hát az angyalkák (a Jézuskáról nem is beszélve) ebben a nagy „munkában” igencsak megéheznek. Laci a fiúkkal elment Betlehem-nézőbe, de hatalmas fát vásárolt, ezért induláskor Boldót és Bencót az autóban hagyta, és visszajött, mondván, otthon maradt a jogosítványa. A hitelesség kedvéért még le is szúrtam a gyerekek előtt, amiért olyan sokáig kereste a papírokat. Gyorsan cselekedett: fát be a szobába, égőket föl, s rohant vissza a fiúkhoz. Én rekordgyorsasággal elkezdtem díszíteni a fát. Miután minden ajándékot kitettem alá, gyorsan bebújtam az ágyba, de csak szóban, mert Boldónak és Bencónak azt mondtam, lefekszem kicsit pihenni.

– Apa, ha megjött a Jézuska, én nem is tudom, mit csinálok! – hallottam már az udvar felől, amikor hazaérkeztek. Boldó máris rohant az emeletre, hogy megnézze, megvannak-e még a sütik. – Anya, Anya, ébredj, itt járt a Jézuska, megette a sütiket! – És olyan öröm ült a kis arcára, amire csak egy önfeledten boldog gyerek képes. A kétéves Bencó a maga racionalitásával szépen odaslattyogott a tányérhoz, és befalta a maradék sütit. Boldó olyan eufóriában volt, hogy nem jöttek a szavak a szájára, azt sem tudta elmesélni, merre jártak. Aztán megszólalt a nappaliban a csengő. A Jézuska! Boldó, akinél még romantikusabb, érzelmesebb gyereket nem láttam, nem mert belépni, amikor megpillantotta a gyertyák fényét, a csillagszórót. Énekeltük a Mennyből az angyalt és a Kiskarácsonyt, s tudtuk, éreztük, hogy a gyerekek életkora miatt ez a leggyermekibb karácsonyunk. Mert valahogy minden olyan igazi. A kisded jászolába bebámuló baribárányoktól kezdve a rajzflimen át, amelyikben a szamár – s még véletlenül sem a ló – segíti a Szent Családot az Egyiptomba való menekülésben. Ott van aztán a szerecsen király, Boldizsár hallatlan népszerűsge minálunk. Érthető, hogy Boldó neve azonossága miatt őt favorizálja. A mesebeli szép karácsony elérésében segítségünkre volt az is, hogy Boldó az orrmandula-ügyei miatt az ősz folyamán alig fordult meg az óvodában – levelezőn végzi, szoktuk mondogatni –, így aztán kimaradt azokból a fölvilágosító programokból, amelyeket a világiasabb társak mesélhettek volna neki. Nem bántuk, hogy így történt. S karácsony napján, amikor a ceglédi rokonság látogatott hozzánk, nagybácsival, mamával, nagyobb féltestvérekkel, hozzánk a Jézuska újra megérkezett, mi pedig újra vidáman énekeltük a dalocskákat. De megérkezett karácsony másnapján egy kicsiny Zánka melletti faluba is, ahol meg a család másik ága gyülekezett. Többször jött, s mindahányszor hozott ajándékokat – ez gyermekeink nagy szerencséje. Igaz, a második és a harmadik eljövetel idejére szaloncukrot már nem hozott, Bencó ugyanis csak és kizárólag erre specializálta magát.

– Nagyon fáradt lehet a Jézuska – mondta Boldó karácsony után, s megjegyezte: – Milyen rendes tőle, hogy bárhova megyünk, mindig jön utánunk. – Ez azért van – mondtam neki, s boldogan megsimogattam a buksiját –, hogy sose legyünk egyedül.

S közben intettem Lacinak a fejemmel, hogy vigye Bencót messzebb a karácsonyfától, mert épp belekapaszkodik egy köteg szaloncukorba.