Ha beüt a krach…

Elvem (volt?), hogy hagyni kell a gyereket kibontakozni. Hadd próbálkozzék, kísérletezzen, mert ha mindentől eltiltom, soha nem tanul meg semmit. Nem üvöltök, ha véletlenül kiborul, leverődik, eltörik, fölrobban, kigyullad valami, mert hát nem direkt csinálta az ártatlan gyermek, épp csak ismerkedik a világgal. Így lesz belőle ügyes, talpraesett felnőtt. Ezért meg sem kottyan, ha a reggelek úgy kezdődnek, hogy Boldó a tejes kancsóból melléönti a tejet, Bencó a kenőkéssel trancsírozza a vajat, noha csak a kenyerét szeretné megkenni. Ha nem adom a kezébe, hogy tanulja meg?! Laci boldogan azonosult az elveimmel. Örömmámorban feltakarítani a kiömlött a tejet, a szétolvadt vajtól megszabadítani a gyereket, nincs is ennél nagyobb családi idill!

Boldó és Bencó újabban rákapott a gyurmázásra, komoly „szobrokat” gyártanak. De csak újságpapíron készülhetnek a műalkotások, amiket aztán sorba raknak, hogy este elbüszkélkedhessenek velük apának. Én tettem-vettem, időnkét rájuk pillantottam, amikor egyszer csak egy Nyilatkozat feliratú papírra lettem figyelmes. Sárga és zöld gyurmadarabok tarkították Laci adóbevallását. Először megállt bennem az ütő, majd kissé megemeltem a hangom: „Ez hogy kerül ide?” „Anya, elszakadt az újság, ezt a papírt a dolgozóban találtam. Te mondtad, hogy csak papíron gyurmázhatunk!” – mondta Boldó ártatlan szemekkel. Szapora szívverés közben egy késsel sikerült megszabadítanom a hivatalos papírt a zsíros gyurmadaraboktól, már csak halvány nyomok emlékeztetnek az esetre.

„Irány a szobátokba!” – jelentettem ki ellentmondást nem tűrve. Ott nem sok kárt csinálhatnak, gondoltam. Boldóval épp a katonákat állítottuk csatasorba, Bencó az előszobában autózott, helyreállt az idill. Bencó végül valahonnan betotyogott hozzánk, kipirult arccal. Boldó meg mondta, hogy a nagy csata előtt még elmegy vécére. Egyszer csak hatalmas üvöltés, „Jaj, anya, ömlik a kaki!”. Rohanok, és látom, hogy a vécé tartalma egyre csak zubog, a vécépapír pedig áthatolhatatlan dugóként állja el a víz útját.

„Bencó, mit csináltál?” – emeltem föl a hangom, ám ő büszkén közölte, hogy a papírt beledobta a vécébe. Csak a papírt, bizonygatta egyre. „Mit csinálsz, ha elönti a házat a trutyi?”– szegeztem neki a teljesen értelmetlen kérdést, ő pedig a maga kétéves bölcsességével azt felelte: „Csúszkájok, anya.”

Akkor közöltem, hogy vége a napnak, játékokat összepakolni, irány lefelé. Laci is megérkezett a békés családi otthonba, s azt kérdezte, ki tűzte tele másfél méteres karókkal a fél méteres havat. Mert nem elég, hogy lapátolnia kell ahhoz, hogy beálljon az autóval, még a fadarabokon (pontosabban Boldó „ellenségfelfogó” sáncán) is át kell magát verekednie. Fél óra múlva bejött a karótlanított udvarról, amikor közöltem vele, hogy a vécét nem lehet használni. Negyedóra múlva, gumikesztyűvel a kezében megjelent, s büszkén jelentette: sikerült, megcsináltam! Elétoltam az adóbevallást, és arra kértem, hogy a sárgább részre lehetőleg nagyobb betűket írjon.

Ekkor hangzott el a kérdés, hogy nincs itt valahol a közelben egy lakatlan sziget…?