Szerelem, szerelem, átkozott gyötrelem…

Sokakat tölt el pánikkal, midőn valamely reggel beléjük hasít az odébb-odébbtologatott érzés: magányosan állnak az Úr színe előtt. Eljön hát a szingli életmód felváltásának leküzdhetetlen vágya, írány hát valamely társkareső weboldal! Valamelyest megnyugtató, ha legalább virtuálisan nincs egyedül az ember fia vagy lánya...

Szerencsések azok, akik olyan párkapcsolatban élnek, amely szeretetre és bizalomra épül, s olyan mélyen gyökerezik, amit senki sem választhat szét. Megfigyelték már, hogy a legnagyobb szerelmekben is egy idő után – úgy két-három év elteltével – lazul az addig csorbítatlan szimbiózis, s mind inkább szerephez jut a szeretet, a megbecsülés, a bizalom, vagy éppen a szabadságvágy? Napi aggodalmak kerülnek előtérbe: vajon el tudom-e fogadtatni az igényemet a másikkal, megérti-e, hogy szeretem, de gúzsba kötve csak fél ember vagyok, képes leszek-e megengedni a páromnak, hogy néha-néha a maga útját járja? A szerelem egyik legnagyobb kérdése: meddig nyithatunk a külvilág felé anélkül, hogy a kapcsolatuk veszélybe kerülne, vagy netán megszűnne? Bizalom és őszinteség nélkül el se induljunk ezen az úton, s mindenkor egyeztessük a játékszabályokat!

Anna egy válóper után, a harmincas évei elején járt, amikor megismerkedett új férjével. Zoltán egyszerre volt a nagy szerelme és lett életének megrontója. Pedig szinte mindenkinek mindvégig úgy tűnt, hogy mesébe illő találkozás az övék. Anna hozta magával a két gyermekét, párja két tizenéves csemetéje után fizetett gyermektartást. Aztán jött a közös szerelemgyerek. Bár utólag kiderült, hogy csak Anna hitte annak, mert azokkal az érzésekkel és tulajdonságokkal ruházta fel a kapcsolatot és így a párját, amit végre érezni és hinni szeretett volna. Gábor jó partner volt ehhez – kivéve azt az apróságot, hogy visszaélt Anna szerelmével és jóságával. Az asszony csak sokára eszmélt fel, amikor már lelkileg és anyagilag is kisemmizettnek érezte magát. „ A józanság – az őszinteség, és az igaz szeretet mellett! – az élet legnagyobb ajándéka a párkapcsolatban ” – vallja ma már, s nem titkolja, szinte mindvégig annyira ragaszkodott párjához, hogy társ- és szerelemfüggő lett. Igen, tudja, hogy ez is szenvedélybetegség, amiből nehéz kigyógyulni. Igazából csak annak sikerül, aki már annyi pofont és megaláztatást cipel a lelkében, aminek súlya alatt szinte nem marad számára más, mint az öszeomlás. Azt pedig már csak a gyermekeire való tekintettel sem engedheti meg magának!

– Sajnos, mire rájöttem, hogy álomvilágban élek, már régen társas magányomban tipródtam, s csak kihasznált a párom. Igaz, ő ezt soha sem ismerte be, sőt, mindig azt bizonygatta, hogy bennem van a hiba, nem vagyok méltó a szerelmére, amíg meg nem tanulok meg az ő játékszabályai szerint élni a házasságban – emlékszik vissza Anna. – Ennek megfelelően soha sem kérdezhettem volna meg: hova megy, mit csinál, meddig marad, kikkel tölti az idejét. Zoltán szerint ez az ő magánügye, s ha nem bízom benne, vége a kapcsolatunknak. Nos, vége is lett. De nem azért, mert kevés volt a szeretetem, hanem mert még nagyobb szabadságra vágyott, s képtelen volt a családi kötelékben jól érezni magát.

Anna szerelemfüggőségét saját keserű tapasztalatai gyógyították meg.  Igaz, nagy árat fizetett ezért: azóta is képtelen bárki közeledését elfogadni, odaveszett az önbizalma, a férfiakba vetett hite. Abban reménykedik, ha képes önmagában rendet teremteni, akkor megérkezhet az igaz szerelem az életébe.

Popper Péter szerint az ember öngerjesztő lény, így nagyon ritkán fordul elő a „meglátni és megszeretni” érzése. A professzor nem titkolja, hogy nem híve a szerelmi házasságnak, mert az nélkülözi a reális emberismeretet, aminek csalódás lehet a folytatása. A szerelem lopakodó gyilkosaként említi a lustaságot is, amikor a megszerzett boldogság biztonsága kezdi rongálni a hétköznapokat: lusták vagyunk udvarolni, csábítani, kívánatossá tenni magunkat. Popper Péter úgy véli, az igazi szerelem extázis, szenvedély, boldogság. Ám mindez nem állapot, hanem rövid időre felvillanó szenzáció. Örök kérdés és aggodalom: mi történik, ha elmúlt a nagy szenvedély? Megjátsszuk magunkat, vagy elhidegülünk és újabb élmények után nézünk?

Nos, ez egyénenként változik. Soha nem kell az okoskodó kívülállókra hallgatni, mivel a szenvedély és a tapasztalás mindig hasznosabb minden bölcs szónál. Másrészt az a bizonyos kékmadár meglehetősen kiszámíthatatlan. Néha engedi magát megfogni, máskor pedig ő száll rá valamelyik kiválasztottja vállára. Az  ránk van bízva, hogy keressük-e az igazit, hiszünk-e a létezésében annak, akiről azt képzeljük, hogy nekünk teremtette a sors. Bármiben is reménykedünk, tudnunk kell, hogy senkit nem birtokolhatunk, nem csaphatunk be, nem alázhatunk meg büntetlenül – s mi sem vagyunk kötelesek a végtelenségig tűrni.

Ha mindezeket bekalkuláljuk, boldogok is lehetünk!